D. Magyari Imre: Hatvan plusz. Beszélgetések, monológok (Pozsony, 2018)

Irodalom

„KEVÉS VERS TUD FONTOSSÁ VÁLNI” Jónás Tamással az Önkéntes vakról Jónás Tamás kapta az idén, 2009-ben - Önkéntes vak című kötetéért - az Aegon-díjat, amit három éve alapított a biztosítótársaság, s amit négyta­gú szakmai zsűri ítél oda egy, az előző évben megjelent irodalmi alkotás szerzőjének. Előkelő társaságba került, Spiró György, Rakovszky Zsuzsa és Térey János mellé, „...hatalmas lendülettel, játékos kedvvelpördült a köl­tészet utcájába, hetykén és bizakodón, mint egykor a fiatal József Attila" ­­írta róla korábban egy másik díj kapcsán Kántor Péter. Ott a játékosság és a hetykeség ebben a kötetben is, de ott a komorság és a szenvedés is: „...a torkomat felsebzi / a múltam, és gyomromban felrobban a most...” Gaz­dag, felkavaró kötet. Hogy érezted magad a sajtótájékoztatón komoly pénzemberek közt ülve? Nem volt időm rá, hogy bármiképp érezzem magam, mert nagyon szépen megkomponálták az egészet, elrejtettek és csak akkor jelentem meg, amikor a nevem elhangzott. Az ember persze idegenebbül mozog ilyen helyen, mint a megszokott közegében, de szerencsére sok ismerős arcot láthattam. És hogy érzed magad ebben a kávéházban, ahol ülünk, az Európában, amit én javasoltam? Nekem túl elegáns. Igényelek bizonyos kényelmet, sőt luxust, de a ká­véházi hagyomány nyomasztó számomra - ami egyébként igaz minden­fajta kultúrára. Kamaszkorom óta van egyfajta telítettségérzésem - be­szabadultam a könyvtárba, A-tól Z-ig olvastam a szépirodalmat és egy idő után csömöröm lett. A hagyomány fölé vagy alá igyekszem menni. Művek, életművek nyomasztanak? Inkább egyes alkotások. Vannak nagy írások, alapművek, amiket még nem olvastam el, szándékosan tartogatom őket, például Márquez Száz 100

Next