D. Magyari Imre: Hatvan plusz. Beszélgetések, monológok (Pozsony, 2018)
Irodalom
év magányát, Dosztojevszkij regényeit. Félek, rendkívüli hatással lennének rám, korai még beléjük lapoznom. Talán mostanában engedhetem be némelyiküket. A költészeteden érződik, hogy József Attila nagyon közel áll hozzád. Álságos lett volna őt is távol tartanom magamtól. Nem is volt választásom. Még az eszmélésem idején, hat-hét éves koromban fedeztem fel - és felfaltam. Nem értettem, de éreztem. Belém ivódtak a témái, a ritmusai. Rólad szólt a költészete? Nem. Nekem szólt, de nem rólam. Mást élt meg ő, mást én. Az irodalmi élet is nyomaszt? Nem, mert mindig sikeresen kivontam magam belőle, nem is illettem bele soha. El is fogadtak benne meg nem is. Néha felkaptak - megszoktam, hogy olykor szerepelek, felolvasok. Mikor békében vagyok magammal, ez nem zavar. Mikor békében vagy magaddal? Egész életemben attól féltem, hogy megbolondulok. Most is komoly esélyem van rá. Akadnak szakaszai az életemnek, amikor kifordulok ebből a valóságból. Tizenhét-tizennyolc évesen s az elmúlt két esztendőben is volt egy-egy megborulásom. Ilyenkor elvesztem azt a tulajdonságom, amire büszke vagyok, s ami profitot is hozott, az érzékenységemet. Nem tudjuk, hol húzódik a normalitás határa - én legalábbis nem tudom. Nagy bátorság kell a meghatározásához. De amikor betegségtudatom lesz, problémát okoznak a legalapvetőbb hétköznapi cselekvések is, a kapcsolataim sem nyújtanak biztonságot, meg is szakítom őket, bezárkózom, bezáródom - és biztos, hogy ez nem jó. Talán ez a művek ára. Nem vagyok benne biztos. Mert ebben az állapotban nem lehet gondolkodni, írni. De a betegség egyik oka az az érzékenység, ami nélkül nem tudnád megfogalmazni, amit megfogalmazol. 101