D. Magyari Imre: Hatvan plusz. Beszélgetések, monológok (Pozsony, 2018)
Pályám emlékezete
dám, Németh László Hódmezővásárhelyen, megérezhettem, hogy engem szeretni is lehet. Az irodalomnak és az irodalomtörténetnek mindig a közelében voltam, régóta tervezem, hogy én is készítek egy nagyobb munkát, de csak néhány éve vágtam bele A magyarországi cigány irodalom történetébe, aminek témájából 2013-ban - meglehetősen későn - PhD-fokozatot is szereztem a debreceni egyetemen; hol másutt. A témavezetőm egyik legkedvesebb régi tanárom, Görömbei András volt, aki, sajnos, már nem lehetett ott a védésen. Haláláig segített. A debreceni évekről is tudnék írni, Görömbeiről, Imre Lászlóról, Julow Viktorról, Kovács Kálmánról, akkori és szerencsére máig megmaradt barátaimról, iljabb Kovács Kálmánról, D. Rácz Istvánról, akik ma is az egyetemen dolgoznak - őket is tudom irigyelni, az övék is komoly és sikeres pálya. A Kossuth Lajos Tudományegyetem, legalábbis a magyar tanszékeket illetően, a türelem egyeteme volt. Ott tanultam meg - és előtte a budapesti József Attila Gimnáziumban -, hogy milyen a jó tanár, vagy legalábbis a jó tanár egyik típusa, hisz sokféleképp lehet jó tanárnak lenni (olyan nagyon sokféleképp talán mégsem) : Görömbei András, Kovács Kálmán nem húztak falakat, nem tartottak távolságot: tudták, a tudás - és csak az! - úgyis megteremti a tiszteletet, a félelem nélküli légkörben pedig sokkal közelebb lehet jutni a művészet vagy az élet lényegéhez. Mikor később színház után beültem valahová a tanítványaimmal, ennek a szellemnek a jegyében cselekedtem, ha ez éjjel tizenegykor csupán abban a profán gesztusban látszott is megnyilvánulni, hogy álltam a cehet. Tanárként éreztem, érzem magam a legjobban. Nem véletlen, hogy 2008-ban visszatértem a pályára, félállású némettanár lettem a Kisképzőben, s persze az sem véletlen, csöppet sem az, hogy 2013-ban kirúgtak, még kegyesen megengedve, hogy azt az osztályt, amelyikben az előző évtől kezdve magyart taníthattam, leérettségiztessem. Mindenesetre azóta ennek az osztálynak néhány tagjával - úgy a felével - minden nyáron elutazunk valahová, Bécsbe, Prágába, Krakkóba, Salzburgba. Nem fog ez örökké tartani, vége lesz, ha befejezik az egyetemet, főiskolát, de ez így rendben van. A tanár legnagyobb jutalma, ha átélheti, ahogy a tanár-diák kapcsolatban megszületik a szeretet. Átélhettem, egykor Kisbéren, Kispesten is és most is. És a Kisképzőtől kaptam egyik legkedvesebb tanítványomat, Szőke Dórát, akitől legalább annyit tanulok, mint ő tőlem. Kiváló grafikus, az érettségi után rögtön felvették az egyetemre, megszál14