D. Magyari Imre: Hatvan plusz. Beszélgetések, monológok (Pozsony, 2018)

Pályám emlékezete

dám, Németh László Hódmezővásárhelyen, megérezhettem, hogy engem szeretni is lehet. Az irodalomnak és az irodalomtörténetnek mindig a közelében voltam, régóta tervezem, hogy én is készítek egy nagyobb munkát, de csak né­hány éve vágtam bele A magyarországi cigány irodalom történetébe, ami­nek témájából 2013-ban - meglehetősen későn - PhD-fokozatot is sze­reztem a debreceni egyetemen; hol másutt. A témavezetőm egyik leg­kedvesebb régi tanárom, Görömbei András volt, aki, sajnos, már nem lehetett ott a védésen. Haláláig segített. A debreceni évekről is tudnék ír­ni, Görömbeiről, Imre Lászlóról, Julow Viktorról, Kovács Kálmánról, ak­kori és szerencsére máig megmaradt barátaimról, iljabb Kovács Kálmán­ról, D. Rácz Istvánról, akik ma is az egyetemen dolgoznak - őket is tudom irigyelni, az övék is komoly és sikeres pálya. A Kossuth Lajos Tudomány­­egyetem, legalábbis a magyar tanszékeket illetően, a türelem egyeteme volt. Ott tanultam meg - és előtte a budapesti József Attila Gimnázium­ban -, hogy milyen a jó tanár, vagy legalábbis a jó tanár egyik típusa, hisz sokféleképp lehet jó tanárnak lenni (olyan nagyon sokféleképp talán még­sem) : Görömbei András, Kovács Kálmán nem húztak falakat, nem tartot­tak távolságot: tudták, a tudás - és csak az! - úgyis megteremti a tisztele­tet, a félelem nélküli légkörben pedig sokkal közelebb lehet jutni a művé­szet vagy az élet lényegéhez. Mikor később színház után beültem valahová a tanítványaimmal, ennek a szellemnek a jegyében cselekedtem, ha ez éj­jel tizenegykor csupán abban a profán gesztusban látszott is megnyilvá­nulni, hogy álltam a cehet. Tanárként éreztem, érzem magam a legjobban. Nem véletlen, hogy 2008-ban visszatértem a pályára, félállású némettanár lettem a Kiskép­­zőben, s persze az sem véletlen, csöppet sem az, hogy 2013-ban kirúg­tak, még kegyesen megengedve, hogy azt az osztályt, amelyikben az elő­ző évtől kezdve magyart taníthattam, leérettségiztessem. Mindenesetre azóta ennek az osztálynak néhány tagjával - úgy a felével - minden nyá­ron elutazunk valahová, Bécsbe, Prágába, Krakkóba, Salzburgba. Nem fog ez örökké tartani, vége lesz, ha befejezik az egyetemet, főiskolát, de ez így rendben van. A tanár legnagyobb jutalma, ha átélheti, ahogy a ta­nár-diák kapcsolatban megszületik a szeretet. Átélhettem, egykor Kisbé­ren, Kispesten is és most is. És a Kisképzőtől kaptam egyik legkedvesebb tanítványomat, Szőke Dórát, akitől legalább annyit tanulok, mint ő tőlem. Kiváló grafikus, az érettségi után rögtön felvették az egyetemre, megszál­14

Next