D. Magyari Imre: Hatvan plusz. Beszélgetések, monológok (Pozsony, 2018)
Irodalom
Veled ugyan nem készített interjút, de kiderül a kötetből, hogy te is fontos ember voltál a számára, többször is említi, hogy 66-ban, mikor azt hitte, már fölhagyott a költészettel, te inspiráltad a folytatásra. Kizárólag a helyzet miatt lehettem inspiráló, hisz az enyéimnél sokkal jobb versek is születtek akkortájt Magyarországon. Csak hát nemzedéktársak voltunk, egyazon szoros baráti-szellemi közösség tagjai. Én olyasmit írtam akkor, ami neki tetszett, és ez kibillentette a teóriává szilárdult szkepsziséből. József Attilát azért nem érezte folytathatónak, mert lehetetlennek tűnt számára zárt formákba belefoglalni a teljes világot - más támpontot viszont nem talált rajta kívül. De az igazi lökést, ami segítette megtalálni a saját hangját, két külföldi példa adta, Eliot és Kavafisz - akkoriban jelentek meg magyarul. Ők bizonyították, hogy a hétköznapok prózai anyagából is lehet nagy költészetet csinálni. Az előbb említett kivonulásnak nyilván az egyre jobban elhatalmasodó betegség is oka. Megrendítő az utolsó interjúkat - s az utolsó verseket - olvasni, amikben olyan ember beszél ironikusan, higgadtan és bölcsen, aki tudja, hogy nemcsak ködös sejtés, hanem biztos tény: nemsokára megfog halni. Mennyire aggódtatok érte, közeli barátai? Mindig aggódtunk, a kezdetektől fogva, mert kamaszkorától nagyon intenzíven önpusztító életet élt, még egy öngyilkossági kísérlete is volt. Miért ivott? Leginkább azzal magyarázta, hogy állandó benne a szorongás: nem fog tudni többet írni. Akadt ebben kamaszos dac is, hogy az ember nem hátrál meg: amit elkezdett, abban kitart a végsőkig. A betegségről való beszédben olykor mintha még élvezné is, hogy irritálja az olvasót - ez tőle soha nem állt távol. De ott van ebben az a meggyőződése is, hogy a dolgokat a nevükön kell nevezni. Legeslegjobban a politikai és szexuális prüdéria ingerelte. Ő nevükön akarta nevezni a dolgokat, versben és interjúban egyaránt. 2008, Magyar Narancs 227