D. Magyari Imre: Hatvan plusz. Beszélgetések, monológok (Pozsony, 2018)
Képek, szobrok
KEPEK, SZOBROK lykor szeretek olyasmit csinálni, amihez végképp nem értek, például képzőművészetről s ennek részeként fényképekről írni. A művészet legnagyobb paradoxona ad hozzá némi bátorságot: egy alkotás nem esztétáknak, nem a hozzáértők szűk körének készül, hanem laikusoknak, mindenkinek. Homérosz előbb élt (már, ugye, ha élt), mint Arisztotelész, ami persze egyáltalán nem kérdőjelezi meg az utóbbi zseniális munkásságának értelmét. Amit ő sem kizárólag filozófusoknak és esztétáknak szánt... A befogadásban mindenesetre sokkal fontosabb az érzékenység, mint a szakmai tudás - egy hivatásos kritikus persze legyen felkészült, tájékozott, legyen művelt. (És tudjon írni.) Hosszan lehetne sorolni érzéketlen vagy legalábbis bizonyos művek, irányzatok iránt érzéketlen bírálatokat. Nem is olyan könnyű egyébként azonnal észrevenni, hogy egy alkotás remekmű. Beethoven hetedik szimfóniája nagy sikert aratott az 1813-as bemutatón és a további hangversenyeken, de többen azt mondták, Schumann apósa jegyezte fel, csak részegen írhatta a negyedik tételt. Vagy gondoljunk Ady, Bartók fogadtatására! És hát Petőfit sem övezte osztatlan lelkesedés... József Attila zsenialitását is csak halála után vették észre. Újabban - 2017 novemberében a Magyar Időkben - egy mai Kulturkampf nyitányaként az is elkezdődött, egyelőre csak az irodalommal kapcsolatban, hogy azokról, akiket első megjelenésük óta szinte mindanynyian jelentős alkotóként könyveltünk el, most azt próbálják bebizonyítani, vagy pontosabban, azt jelentik ki, hogy nem is jelentősek, nem is írtak semmi fontosat, sem Esterházy, sem Krasznahorkai, sem Nádas, sem Parti Nagy, sem a többiek, némelyikük pedig még (ezt csak gondolják) zsidó is. Nem akarnék a napi politikába keveredni, hisz egy könyv 403