D. Magyari Imre: Hatvan plusz. Beszélgetések, monológok (Pozsony, 2018)
Ezüstponty (Ideiglenes utószó)
EZÜSTPONTY Ideiglenes utószó, mert szeretném, ha ennek a könyvnek lenne majd egy második kötete Nemrég egy szép tavaszi délelőtt a Németvölgyi úton jártam, egy nagy költőnél, az új verseskötetét dedikáltattam, kávéval kínált, beszélgettünk. Odakint sütött a nap, kellemes meleg volt, olyan idő, amiben az ember eltelik szeretettel, megértéssel és csak nézi ezt a gyönyörű világot, meszszinek látva a temetőt, ami egyébként ott van a túloldalon. Az Ezüstponty étterem előtt vitt el az utam, odafelé is, visszafelé is hosszan nézegettem az étlapját és az jutott az eszembe, hogy akár be is mehetnék és megebédelhetnék, nem is kellene spórolósan sertésérméket kérnem lecsós karikaburgonyával, ehetnék akár hideg libamájat lilahagyma lekvárral vagy bélszínt cognacos rákraguval, valami finom bort is ihatnék hozzá, van nálam pénz, ki tudnám fizetni. Vannak az embernek ilyen vágyai, Rakovszky Zsuzsa kiváló regényének, a Céliának az elbeszélője is, bizonyos Ádám, aki bölcsészkart végzett és szabadúszóként tengődik, egy nagyobb összeghez jutva rögtön erre gondol: „Akár egy jobb vendéglőbe is elmehetnék...” (aztán persze a McDonald sba megy). A tizenegy éves József Attila is libasültre vágyik és kuglerre, Kis János is arról álmodik Móricz Tragédiájában, hogy egy lakodalomban „nagyon jól” teleeszi magát; az evés, a táplálkozás nyilván egy ősi ösztön kielégítése. Örömforrás. Aztán meg az jutott az eszembe, milyen röhejes, hogy itt állok a napsütésben hatvanvalahány évesen és annak örülök, hogy épp meg tudom magam hívni ebédre egy közepesen drága (esetleg annál drágább) helyen. Úgy látszik, sosem vetett fel a pénz; nem mintha most felvetne, de lám, bemehetnék s másnap sem érezném meg, kanalazva a lencsefőzeléket a Főzelékfalóban, hogy sokat költöttem. 507