Darabos Enikő: Az én határain. Pályi Andrással beszélget Darabos Enikő (Pozsony, 2010)
6.
vagy szerzői csalafintaság, hogy Kierkegaard „utólagos” jóváhagyását megszerezzem ahhoz, amit írtam. Vagyis játék, de őszinte, szinte gyerekes értelemben az: ha itt van velem ő is, aki annyira más világ és más eszmények foglya, akkor igazabb, tágasabb az igazam, mintha csak magam lennék. Hogy eközben egy sajátos próbatétel zajlik, az a bizonyos József Attila-i, az arcom másban - a másik lényben, a másik nemben - való megmosdatása? Lehet. Vagy nyilván, igen. Nem tudom. Nagyon konkrét emberi dráma, amiről beszélek, egy szerelmi történet kimúlása, csak itt tudok kikötni. Magyarán a saját sorsom ez a mú - miközben merő fikció, az első betűtől az utolsóig. Ha már szó esett az irodalmi nemváltásról, végzett-e „kutatásokat” azzal kapcsolatban, hogyan beszélhet magának egy ilyen nő a saját testéről? Állandóan sorolja például, hány bugyi van rajta, milyen színűek, és még ezen kívül hány réteget szedett magára a hideg és a fájdalom ellen. Mintha ez lenne az életfeladata, úgy zsolozsmázza, hogy alsószoknya, kombiné, két pulóver, vékony cérnapulcsi... És hogy mije hol hasogat, hol szúr. Nemrég mondta azt, hogy „minden dicsőségünk és minden nyomorúságunk a testünk”, miért, hogy a „korai Pályi” a fájó hús nyomorában érdekelt, a szeretettelenség és a kommunikációhiány kérdéseivel, ahogy egyik kritikusa jellemzi? Illetve hát, az „alacsony égbolt”, ahogy Mészöly Miklós mondta az Éltemmel kapcsolatban. Egy önkínzó építi ilyen aprólékossággal a börtönét. Nem végeztem semmiféle kutatást, nem is gondoltam rá, és szerintem nem is építettem a börtönömet. Inkább fordítva, börtönben voltam, és a szabadulásomon dolgoztam. A csúcshegyi időszak elején iszonyú vesegörcseim voltak. Épp amikor háromévi „száműzetés” után újra az imádott lény közelében lehettem, s épp amikor e közeliéinek a fizikai erőm és a munkavégzésem volt az „ára”. Akkor még nem laktam ott a házban, mert az a kamra, ami végül az én „szobám” lett, lakhatatlan 149