Darabos Enikő: Az én határain. Pályi Andrással beszélget Darabos Enikő (Pozsony, 2010)
1.
tett”, „titkos” arcom. Hogy ez mennyire veszélyes, nem tudom. Nyilván az, ha az önámításaim elvesztésével kicsúszik a talaj a lábam alól. De hát miféle talaj volt az akkor? Különben is, József Attilával szólva, „aki dudás akar lenni, pokolra kell annak menni”; azaz ha tényleg meg akarom tudni, mi is van bennem, mit érdekel, hogy ez a tudás veszélyes-e vagy sem, hát dögöljek bele, ha másképp nem megy. Nem ez a gondom, hanem hogy nagy-nagy önfeltáró, magamban vájkáló radikalizmusomban nem csapom-e megint be magam. Mitől autentikus ez az önmagamba indított expedíció, amit számomra az írás jelent? Feltétlen szükségem van hozzá kontrollra. És alighanem épp az a legkeményebb kontroll, ha művet hozok létre. Mert a mű csak akkor áll meg a lábán, ha igaz; lehetnek eget rengető írói ambícióim, abban a pillanatban, ahogy hasalok, az egész produkció szarrá megy, nevetséges lesz. Nem arról van tehát szó, hogy szembe akarnék szegülni, ahogy maga mondja, a több évszázados nyugat-európai emberképpel, hanem egész egyszerűen egy elemi szakmai parancsnak engedelmeskedem, amely azt állítja, hogy csak akkor tudok érvényeset mondani a létről, ha eljutok a forrásig. Nem én transzponálom ide, az érzékiség színpadára az emberi lét végső drámáját, mint holmi irodalmi játékmester, hanem minél következetesebben keresem, amit keresek, annál inkább ide találok el. És nyilván nemcsak én, ezért beszél maga is filozófiai-antropológiai fordulatról. Miközben az írásban első perctől eleve a megírhatatlan megírása, a megragadhatatlan megragadása izgat. De hát mi egyébtől lenne felfedezés? Nem tehetek mást, keresem a szavakat, mert azt tapasztalom, hogy épp arra, amit papírra akarok vetni, nincsenek szavak. Noha az irodalom egész eszköztára a rendelkezésemre áll, a hasonlatok, a metaforák, a megszemélyesítések, a stiláris fogások egész arzenálja. Csakhogy állandóan borotvaélen kell táncolnom, másképp, szabálytalanul, rendhagyóan használom a hagyományos 21