Darabos Enikő: Az én határain. Pályi Andrással beszélget Darabos Enikő (Pozsony, 2010)
9.
ről József Attila Két hexametere jut eszembe („Miért ne legyek tisztességes, kiterítenek úgyis?”). Hogy a szabadság nem feltétlenül pusztítás és átok; lehet, hogy épp önmagam felfedezése, kibontása, a teljesség szédítő vonzása. Vagyis növekedés, növekedés és növekedés. Belülről. Feltéve, hogy olyanok vagyunk, akiknél „tisztán belső a fejlődés törvénye” - ez is Proust, ez az egyik legszebb hasonlata -, akkor nem úgy növekszünk, mint a ház, amihez mindig hozzáépítenek, hanem mint a fa, amely belülről növeszti az évgyűrűit. Ezt jelenti ’68? Az, amit a hatvanas évek szexuális forradalmának nevezünk, a nyugati világban zajlott, mi meg a vasfüggöny mögött éltünk. Azon elég lassan jutottak át a hírek, de azért átjutottak, így aztán a szexuális forradalom, az új nemzedék „másképp élni” láza egybeesett a saját érzéki ébredésemmel, mondhatnám, egyszerűen hozzátartozott, nem tagadom, nagyon meghitt és kissé romantikus viszonyban vagyok vele máig, noha csak távolról figyeltem. Úgyhogy volt időszakom persze, amikor kommunában élésről ábrándoztam, ennek kapcsán szövögettem is magamban ilyen-olyan szexfantáziát, de a mából visszapillantva nyilván nem ez a lényeg, hanem az, amit érzéki felszabadulásnak nevezek. Akkor egy egész nemzedék fejezte ki vágyát a felszabadult érzéki élet után. Ami hallatlanul fontos, alapvető fordulat. Azóta már tudjuk, szabad érzéki lét nélkül nincs kiteljesedő érzelmi élet, kiteljesedett érzelmi világ nélkül nincs személyes autonómia. Márpedig a legelemibb igényem, hogy én én legyek. Miközben úgynevezett polgári szemmel nézve ez ma is botrány, hallottuk mi is Nórával a családban, hogy minden normális ember az esküvőjére és a temetésére gyűjt. És mi? Az érzéseinkkel, a szerelemmel, a szabadsággal foglalkozunk. Úristen, hát ezek hülyék. Úgy érzem mégis, hogy lassan beérik a hatvanas évek gyümölcse, születőben van vala-257