Darabos Enikő: Az én határain. Pályi Andrással beszélget Darabos Enikő (Pozsony, 2010)
3.
elismerem, sőt minden nagyszabású művészi vállalkozásban ott kísért ez az önpusztító alternatíva, de nagyon egyszerű megkülönböztetni a gőgöt és az alázatot, belső tartalmuk szerint. Kívülről nézve persze a Grotowski-történet, mondom, nem egyéb, mint hübrisz hübrisz hátán. És mégsem az. Mert a színháza, amely legalábbis ki akarta rúgni a „színházi reprezentáció” oldalát, végül tagadhatatlanul ennek keretein belül maradt, mint csúcsteljesítmény, de színházi csúcs; ő nyilván ezért is szakított oly könyörtelenül a színházcsinálással. Ezzel viszont cserbenhagyta a színészeit, akárhogy szépítjük, azok pedig megpróbálták maguk folytatni, ám a dolog tragédiába torkollt, egyik haláleset követte a másikat, úgyhogy feladták. Nyilvánvalóan vannak az emberben belül, hogy úgy mondjam, az ember lelki struktúrájában olyan demarkációs vonalak, amelyeknek az átlépése beláthatatlan következményekkel jár. Ugyanakkor az alkotói kíváncsiság megfellebbezhetetlenül feljogosít az áthághatatlan áthágására, mindaddig, amíg a tanú respektusával figyelem a belső történéseim, különben meghal a mű. így viszont az sincs kizárva, hogy az alkotó vagy az alkotótárs életét követeli ez az excesszus. Azaz tényleg nem babra megy a játék, mondtam. Eszembe se jut, hogy nagy szavakkal dobálózzam; azt hiszem, aki egyszer az életben már szembenézett azzal a kérdéssel, hogy kilép-e a totális védtelenségbe, vagy sem, érti, miről beszélek. Mint József Attila, amikor azt mondja, hogy „elindulok az istenek ellen” szinte meztelenül, „könnyű, fehér ruhában”. Hát ő biztosan értette. Ezzel azt akarja állítani, hogy a művészi esemény mintegy életdarab, és nem arra való reflexió? Igen, engem mindig is csak úgy érdekelt a művészet, az alkotás, az írás, mint „életdarab”, és nem, mint reflexió. Ha a maszk, amit viselek, már maga az arcbőröm, annál inkább le kell vetnem, ha belepusztulok, akkor is, nem vicc, utóvégre 61