Darabos Enikő: Az én határain. Pályi Andrással beszélget Darabos Enikő (Pozsony, 2010)
3.
ségesen rettegünk. Ez az arisztotelészi katarzis, ami valaha az istenek megszabta világrend legtisztább és legfélelmetesebb aktusának tűnt; ma meg, mi tagadás, hogy az istenek eltűntek a történelem süllyesztőjében, kissé meg is könnyebbültünk, hogy velük együtt ez a régi, antik katarzis is eltűnt. Kreáltunk helyette egy emészthetőbb és konszolidáltabb katarzis fogalmat, holott... De nem, ez így nem jó. így nem érdemes élni. Csak ha képesek vagyunk eljutni a lét eksztázisába. Csak ha képesek vagyunk megtalálni, amit elvesztettünk. Meggyőződésem, hogy eredetileg a vallások is ezt keresték, de elkoptak, kiüresedtek, nem maradt más belőlük, csak egy halom közhely és egy nagy adag szentimentalizmus. Egyes esztéták Grotowskira is azt mondják, hogy ami őt foglalkoztatja, az a vallás felségterülete. Lehet. Nekem meg maga hányja a szememre, hogy nem tudok túllépni a vallás fogalomkörén. Éles határvonalat kellene azonban itt húznunk két dolog között. Az, amit ma a polgári életben vallásosságnak nevezünk, többé-kevésbé életidegen és hazug sztereotípiák halmaza. Ez nem érdekel, leszarom, semmi közöm hozzá. Az viszont nagyon is érdekel, hogy letépjem a maszkot magamról, hogy meghaladjam magamat, hogy rálássak magamra. Hát nem könnyű, az hétszentség, többnyire nem is sikerül, de néha igen, mondjuk, minél őrültebben vágyom rá... és feladom a józan eszemet, mert ehhez persze, fel kell adnom, akkor ott vagyok, amiért érdemes volt megszületni. Azt hiszem. Ha már a mestereknél tartunk, Grotowski, József Attila, semmiképp nem hagyható ki a sorból Pilinszky. Jaj, hagyjon már a mesterekkel, hát nem érezte szavaimban az iróniát? Azt a Grotowskit nevezem „mesteremnek”, akivel gyakorlatilag nem is volt személyes kapcsolatom. Legutóbb egy írásomban meg a festő Keserű Ilonát, akinek a balatonudvari sírkövek szabadították fel forma- és színfantáziáját. Ho-63