Darabos Enikő: Az én határain. Pályi Andrással beszélget Darabos Enikő (Pozsony, 2010)
3.
- vagy inkább komfortosnak látszó - cikkeket írok, az segít megőrizni az inkognitómat. Az meg már a ráadás, hogy annak idején volt ennek bizonyos politikai aspektusa is. Vagy nagyon híresnek kellett lenni, vagy jelentéktelennek; az exhibicionistákra rájárt a rúd. Nem tagadom, mindig is úgy szerettem volna kilépni a színpadra - az irodalom, az élet színpadára -, mint egy Monori Lili. Csak ehhez nekem iszonyú ellenállást kellett legyűrnöm magamban. A zártságból eljutni a nyíltságba. Ehhez azonban minimum fel kellett fognom a saját belső meghasonlottságomat. „Nem foghat a macska egyszerre kint s bent egeret”, hogy megint József Attilát idézzem. Nem lehet egyszerre elrejtezni is, meg kiállni, nyíltan beszélni. Most talán képes leszek ez utóbbira. így gondoltam, amikor vállalkoztam erre a beszélgetésre. Mindenesetre egyáltalán nem izgat már a „kötelező szemérem”, s nem is egészen értem, mi „a beszéd társadalmi lefedettsége”. Remélem, hogy ezek a dolgok tényleg nem léteznek számomra. A beszédnek is, az írásnak is csak akkor van értelme, ha valóságos problémákról, valóságos motívumokról, a bennünk működő valóságos erőkről szól. Utóvégre nem az a dolgom, hogy a tapasztalataimat, a meglátott összefüggéseket elkendőzzem, hanem hogy átadjam. Ha tehát maga azt mondja, hogy ez a könyvünk ugyanolyan nyílt és „lefedetlen”, mint az Éltem vagy a Megérkezés, hát azt mondom, jó, erre vágytam. Színikritikusként viszont annál nagyobb örömmel helyezkedett a kukkoló pozíciójába... A kritikus eleve kukkol, ez a dolga. A foglalkozása. De már nem vagyok színikritikus. Lili különben nem szerette bennem a kritikust, felszínesnek, szinte nevetségesnek tartotta. Nem is egészen értette, mit lelkesedem a színészetéért. Holott ezzel nem álltam egyedül, igen jó sajtója volt akkor. Ő meg kinn a színpadon többnyire csak szenvedett, hiába csodálták, tele 82