Elek Tibor: Árnyékban és Fényben. Darabokra szaggattatott magyar irodalom (Pozsony, 2007)
II. tétel Beszélgetések kortárs magyar írókkal műveikről - Duettek
verseket, hazafias verseket, Petőfi-stílusú verset, Ady-stílusút, József Attilát, Pilinszkyt, szóval keresgéli a helyét. Aztán amikor ezeket mind végigjátszotta, avagy tanulta, akkor talán végre elkezdi megkeresni a saját hangját. Kezdetben egy kicsit póz is volt, persze, számomra is a versírás jó érzés, hogy én most költő vagyok, és nem csak az iskolai, otthoni kötelező írásgyakorlatokat végzem. Ugyanakkor már elég korán, amikor az első verseimet meg-megmutattam az ismerőseimnek, majd a szerkesztőknek, egyre mondogatták, hogy milyen sok az epikus elem ezekben a versekben, kérdezték: miért nem próbálsz meg prózát írni, novellát? Ez nekem éppen kapóra jött, mert akkor, 20 éves koromban kezdtem egyetemre járni Pécsett, ahová meghívták előadónak Bereményi Gézát, hogy tartson egy ún. írói mesterség kurzust. Én is jártam az óráira, ami még inkább megerősített abban, hogy prózát írni egyszerűen jó. Bereményi adott kisebb feladatokat, megadott témákat kellett íróilag kidolgozni. Ekkor jött a meglepetés, mert ő azt találta mondani, hogy ezek olyan szép kis lírai darabok, miért nem maradok én meg a versnél, talán nem kellene erőltetni a prózát. Szóval, ellentétes irányú ösztönzések értek, ezért megpróbáltam magamban elválasztani egymástól a kettőt. Sőt, abba is hagytam a prózaírást évekre, s csak ’92-től kezdtem újra kisprózákat írni, de akkor jelentek meg az első versesköteteim is. Azzal hitegettem magam évekig, hogy most már szét tudom választani, hogy mi az, ami versbe „való”, s mi az, ami prózába. Az utóbbi tíz évben pedig azt vettem észre, amit mondasz, hogy a vers a soha nem tűnt el az életemből, jóllehet néha már riasztónak éreztem, hogy milyen régóta nem írtam verset. Holott, Csorba Győző, akihez elég sokat jártam az 1980-as, 1990-es évek fordulóján, amikor még egészségesebb volt, azt tanácsolta, hogy minden nap kell verset írni, mert milyen költő is az, aki nem ír minden nap, az nem is költő. Egy időben követtem ezt a tanácsot, de aztán, amikor egyre több prózát írtam, akkor már háttérbe szorult a vers. Érdekes módon, amikor viszont kevésbé koncentrálok a prózára, vagy egy kis szünetet tartok, mintegy gejzírként újra és újra feltámad a versíró kedvem, aminek mindig örülök. Egyszóval most már nincs bennem az a rigorozitás a Csorba Győző-i intelemhez, nem esem kétségbe, ha látom, hogy mindjárt eltelik a nap és még nem írtam verset. 339