Erdélyi Zsuzsanna: Múltunk íratlan lírája (Pozsony, 2015)
Populus meus
sereget is. Aztán a vádat elejtik és Domokos Pál Pétert elengedik, de a juttatott földről le kell mondania. Állást sehol nem talál, mígnem a csepeli kislakásépítő szövetkezet tégla- és malterhordónak alkalmazza. Később figuráns lesz az Alföldön. Végül a tanárhiány segíti vissza a katedrára: először általános iskolában tanít, majd a József Attila, utoljára a Kaffka Margit Gimnáziumban matematikát-fizikát. Innét megy nyugdíjba 60 éves korában. Attól kezdve maradéktalanul kutatómunkájának él. Eleinte még kijár gyűjtésekre, aztán már csak könyvein dolgozik. Jelenleg a kiadottakon kívül 12 műve van készen s vár sorsára. A csöndes munkálkodást csak egyszer zavarja meg a kor értetlensége: a hatvanas évek elején egy ideig rendőri felügyelet alatt áll. Az ok: egykori csíki barátaival, volt tanítványaival, tanártársaival havonta egyszer összejöttek emlékezni, múltat idézni. A túléberség őrei ezt félreértették és nacionalista izgatásnak minősítették, s ezért Domokos Pál Pétert „kivonták a forgalomból”. E pályaszakaszokról elég sokat tudunk: számos cikk, méltatás, interjú jelent meg Domokos Pál Péterről. Kevés szó esett azonban eddig arról, hogyan és miképpen lépett e pályára a sokgyerekes székely parasztcsalád jó fülű, jó értelmű fia, akit szerencséje a csíksomlyói ferences kolostor tövébe helyezett. Olyan szellemi központ közelébe, amelynek iskolája, tanári kara 1630 óta nevezetes szerepet tölt be Erdély zenei képzésében. Ez iskolában lett naggyá a 17. századi polihisztor muzsikus, a Cantionale Catholicum (1676) szerzője, a híres Kájoni János. „... A Csíksomlyón lévő ferences barátok között egy Tima Dénes nevű szerzetes volt, ki zenetanár volt, és Kájoni János utódjának tekinthető. És ennek én nap mint nap énekeltem, vagy énekeltem a gvargyánnak, akit Simon Jukundiánnak hívtak és a Képzőnek igazgatója volt. Én a Somlyói ferences zárdában valóságos otthon élő gyerek voltam, kis gyerek, akit az összes barát személy szerint ismert, és én is őket... A pünkösdi búcsún a harangot kondítottam, mikor megláttam az érkező csoportot. Minden egyes érkező „keresztalját” harangszó üdvözölte. Tima Dénes vikáriusa volt a zárdának és zenész ember; minthogy nagy orgonista volt, szeretett orgonálni. S volt ott Somlyón egy kétmanuálos orgona, amelyet Kolonics István épített a Kájoni orgonája után. Ő maga is írt darabokat és a Tanítóképzőben zenét tanított... Tima Dénes mint gyermeket odahívott maga mellé és azt mondja: énekeld! Én énekeltem. Szép szoprán hangom volt, s ő pedig orgonáit. Volt egy másik templom is, fenn a megyetemplom, Szent Péter és Szent Pál tiszteletére épült templom. Annak kitűnő kántora volt, Antal Jánosnak hívták. Ő is maga mellé állított, és nagypénteken és virágvasárnapján mint szoprán hangú gyermek énekeltem a szolgáló szerepét a passióban... Édesanyám is nagyon szépen éneklő asszony volt, amikor így összejöttek többen, akkor mindig ő vitte az éneket, úgyhogy tőle sokat tanultam, hallottam. A templomban, akármelyik templomba mentem, ott csak a szép népi énekeket énekelték. És ott szoktam meg, ott figyeltem fel rá - ha régi könyvet hoztak, az nekem mindjárt különösen tetszett -, szóval nézni akartam, látni akartam, tanulni, hogy mi van benne... Hát ez az egyházi énekkérdés 1061