Földényi F. László: Az ész álma. 33 esszé 2000-2007 (Pozsony, 2008)
Duna-parti gondolatok
a tapasztalat lesz úrrá. „Most és mindörökké”: ez lehetne minden víznek a mottója. De különösen a folyóké, amelyek örökösen változnak, folynak, átalakulnak, vizük minden cseppje állandóan cserélődik - miközben a forrástól a torkolatig az egész mégis egyetlen, maradandó. Akkor, 1967-ben persze nem gondoltam ilyesmire; egyszerűen csak élveztem, hogy belevethetem magam a gyors sodrású, hatalmasan hömpölygő folyamba. Évtizedekig kellett élnem a Duna mentén, hogy rájöjjek, ilyen gondolatok miért éppen a folyók láttán jutnak az ember eszébe - és persze nem árt, ha ez a folyó nagy is. Legalább olyan széles, mint a Duna Budapestnél. Vagy mondjuk - legyünk engedékenyek - Bécsnél. Bécs fölött, Carnuntumban, időszámításunk után valamikor 170 körül Marcus Aurelius éppen a Duna partján írta a következő sorokat: „Még ha háromezer vagy harmincezer évig élnél is, mégis gondold meg, hogy senki nem veszíthet el más életet, csak amit él, és nem élhet mást, csak amit elveszít. Egyre megy hát a leghosszabb és a legrövidebb élet... Két körülményt vegyünk mindig figyelembe: először, hogy minden öröktől fogva azonos formában ismétlődik, s nem számít, hogy valaki száz, kétszáz évig, vagy beláthatatlan ideig szemléli-e ugyanazokat a jelenségeket; másodszor, hogy a leghosszabb és legrövidebb életre rendelt is ugyanannyit veszít.” Közel két évezreddel később, 1936-ban a Duna hasonló gondolatokra ihlette a század nagy európai költőjét, a magyar József Attilát, aki Budapesten született és nőtt fel. A Duna partja Budapesten ekkor már régen nem homokos; a víz kőfalak közé van szorítva. Ám a modem rakodópartok, még ha gátat vetettek is a víz fizikai erejének, a folyó ősi, archaikus karakterét nem tudták felszámolni. József Attila így kezdi A Dunánál című versét: „A rakodópart alsó kövén ültem, / néztem, hogy úszik el a dinynyehéj. / Alig hallottam, sorsomba merülten, / hogy fecseg a felszín, hallgat a mély.” Az állandóságnak és maradandóságnak ez az ellentéte néhány versszakkal később így módosul: „.. .És 356