Füzi László: Az idő keresése (Budapest, 2017)
Elakadások
S ők, az ő életükben hogyan jelennek mega változások, átalakulások?, kérdezi. Úgy érzi, noha ezt az érzését bizonyítani nem tudja, hogy az idő előrehaladtával a változások, átalakulások száma is növekszik, mintha az egyre újabb szakaszok sűrűsödési pontjai is egyre közelebb kerülnének egymáshoz. Azt is érzi, hogy ezeknek a változásoknak már nincsenek irányítói, mintha az idő átvette volna az irányítást, és a saját kedvére játszik az emberekkel. Már nem fejezzük ki a változásokat, nem ütköztetjük az egymásra következő szakaszokat, nem döbbenünk meg az átalakulások mélységén, s nem is készítjük elő az újabb időszakokat, csak megéljük a változásokat - amíg képesek vagyunk megélni őket, s azok nem temetnek maguk alá bennünket. Nem veszi most sorra azokat a változásokat, amelyek az életében bekövetkeztek, lehet, hogy éppen ezekről a változásokról szól ez a könyv, valójában nem is a változásokról beszél most, s még csak nem is az életforma-váltásokról, hanem az értékrendek változásairól, leginkább ezek változásaihoz nehéz alkalmazkodni, mondja, ezeknek a követhetetlen mozgása jelzi számára, hogy valójában csak eszközök egy, a világ önmozgása által irányított játszmában. Ez az érzés nem engedi el, noha az önmaga számára kialakított értékrendhez minden erővel, már-már kétségbeesettgörcsösséggel ragaszkodik. A maga életében sem érezte eddig mindezt annyira, mint éppen most, ez a most tágabb időszakot jelöl, kezdetét mondjuk onnét, vagy majdnem onnét számítja, ahonnét számára a korábbinál szélesebb rálátás nyílott a világra. Ismétli önmagát, az idő átformálja a világot, ő pedig a változásokban azt érzékeli, hogy mindaz, ami korábban a maga számára érték volt, s többé-kevésbé abban is biztos volt, hogy ezeket az értékeket a társadalom is értéknek gondolta, most, ismétli, tágabb időszakot ért ezen a kifejezésen, fölöslegessé vált, a világ kivetette magából. Annak a vágya, reménye, hogy megérthetik a világot, hozzászólhatnak mindahhoz, ami a világban történik, vagy akár változtathatnak is a világon, végérvényesen eltűnt. * * Lengyel András: „... Saját szemem láttára átalakulok”. József Attila 1935 augusztusi fordulatáról, Jelenkor, 1995. 4. 356-365. 201