Füzi László: Az idő keresése (Budapest, 2017)
Elakadások
1. Ha Kecskemétről ment valahova, akkor leginkább Szegedre ment, később Pestre is, de a nyolcvanas években leggyakrabban Szegedre ment. Ilia tanár úrral Lengyel Andrást látogatták meg, aztán mentek a Kincskereső szerkesztőségébe Baka Istvánhoz. A nyolcvanas években már tartott órákat az egyetemen, ha szabad ideje volt, egyedül is betért a Kincskereső szerkesztőségébe. Baka teát főzött, pálinkával kínálta, ezt soha nem fogadta el, pálinkázás után nem tudott volna tanítani. Baka halkan, de szinte folyamatosan beszélt, versekről, folyóirat-számokról, dilettánsokról, egészségi állapotáról. Halkan, de nyíltan beszélt mindenről, a nőkről is, s arról, hogy valójában nem tud szeretni senkit sem. Ekkor még nem tudta, hogy Baka István lesz az a költő, akinek a pályáját szinte indulásától a lezáródásáig látja majd. Megtapasztalhatta, hogyan emelkedik fel ez a költészet fegyelemmel, mesterségbeli tudással - s azt is, hogy hogyan fonódik össze megteremtője életével, sorsával. Ekkor még nem tudta, hogy az ő nemzedékük Baka István költészete kapcsán szembesül majd a költészetnek azzal a bámulatos metamorfózisával, amelyikről Radnóti Miklós beszélt József Attila költészete kapcsán. József Attila halála után írta Radnóti Miklós: „A versek mindig külön hangsúlyt kapnak a halállal. A mű, amit a költő haláláig alkot, halálával hirtelen egész lesz, s a kompozíció, melyet életében szinte a testével takar, a test sírbahulltával látható lesz, az életmű fényleni és nőni kezd. A versek sugarat vetnek egymásra, a nagy versek megragyogtatják a közömbösebb darabokat is, a halállal gyászoló éjszaka borul a műre, hogy sötétjén a gyöngébb fényű csillagok is felragyoghassanak. Minden töredék, minden papírlapon talált sor adalék lesz, adalék az életműhöz mely lezárt, szigorúan befejezett és összetartozó immár. Befogadni, magához ölelni hajlandó minden apróságot, de semmit nem enged el többé. És az olvasónak s nekünk kortárs-költőknek megada-202