Füzi László: Az idő keresése (Budapest, 2017)
Mozdulások
Megijedt attól, amit leírt. Neki akkor nem kellett megijednie semmitől, mondja. Ha valamitől mégis tartania kellett volna, akkor az a hirtelen bizonytalanná lett jövő lett volna, de ezen akkor egyetlen percig sem gondolkodott. Nem, a jövő akkor nem merült fel benne. Bár akkor semmi másról nem volt szó, mint az átalakulásról, a változásokról, az új idők kihívásairól, távlatos jövőképet senki nem vázolt fel, annyi minden történt velük és körülöttük, hogy a jövővel nem is tudtak foglalkozni, mindig az előttük álló kérdések kötötték le őket. Nem, vagy ha igen, akkor csak egy-egy pillanatra lépett be a politika által teremtett terekbe, de a történések figyelőjeként, átélőjeként a többes számban álló kifejezést használja. A történések rá is, mindenkire hatottak, a tömegkommunikáció akkorra már mindenki számára átélhetővé tette a politikai világ változásait, mondja. 12. A hitről is kell pár mondatot mondania. Nem a vallásos hitről, a tételes vallások szintjén nem tartja magát hívőnek, bár az élet misztériumát elismeri, igaz, a Németh László által megélt vallásos érzés sem járja át. Arról a hitről kell szólnia, amelyik az élethez kapcsolja. Sokszor kellett felállnia mélyütések után, eddig felállt mindig, sokszor reménytelennek tűnt egy-egy munka elvégzése, mégis elvégezte azt, sokszor üresedett volna ki körülötte és benne a világ, de nem hagyta, hogy kiüresedjen, a Semmi, ennek kapcsán tanulmányokat írt József Attiláról, Márai Sándorról és Németh Lászlóról, nem rántotta magához. Hozott magával valamit otthonról, abból a régi világból, amelyet valójában ő már nem is élt meg, valamit, amit leginkább akarat és kötelességtudat keverékének nevezhet, az állandó tevékenységhez kötöttséget, a világra való figyelést, ez nem engedte, hogy megadja magát a kiüresedésnek. Valószínű, hogy ez rántotta vissza a depressziótól is. Dolgoztatta magát, próbálta a világhoz kötni magát, olvasott, futott, 337