Füzi László: Kötések, szakadások. Hármaskönyv (Pozsony, 2012)
A kilépés
modernségét. Ugyancsak Juhász Ferenc idézte egyik írásában József Attila súlyos sorát, „szaporodik fogamban az idegen anyag", így jutottam el a Levegőt! című vershez. Akkor még nem voltam tizennyolc éves, „egészében" sem Petőfi, sem József Attila, sem más költészetét nem ismerhettem, szükségem volt ilyen mankókra. Min dolgoznak a magyar írók?, tették fel egyszer a kérdést az Új Írás szerkesztői, talán 1971-ben. Simonyi Imre válaszára máig emlékszem. A legnagyobb magyar labdarúgó, Göröcs Titi életregényét szeretném megírni, mondta. Évekkel később egy szombat délelőtt Szegeden Ilia tanár úrral a Tisza Szálló közelében sétáltunk. Nézze, mondta, ott áll a szálloda előtt Simonyi Imre, biztosan az Újpest buszát várja, ma Szegeden játszanak. Azonnal eszembe jutott a pár évvel korábban olvasott vallomás. Remélem, Simonyi Imrének sikerült szót váltania Göröcs Jánossal, s hogy lelke arra az időre kiszakadt Gyuláról, mint ahogy akkor is, amikor Márai Sándor egy-egy levele megérkezett hozzá a távoli San Diegóból. 20. Amikor a felvételiről szóló levelet kibontottam, talán életemben először és utoljára elégedett voltam magammal. Azon a nyáron is, a felvételi után, dolgoztam, a fertődi építőipari kátéeszben. Ha nem vettek volna fel, akkor más munkát kellett volna keresnem magamnak, olvasni és tanulni tíz- tizenkét órányi, kőművesek melletti munkával nem lehetett volna. Az, hogy egyetemre kerülök, sok kérdést megoldott, az újonnan keletkezőket akkor még nem láttam. Amit tudtam, az annyi volt, hogy rövidesen be kell vonulnom katonának. Azóta is gondolkodom ezen, most, hogy látom Péter örömét az egyetemen tanultak kapcsán, még inkább, milyen megfontolás húzódhatott meg amögött, hogy a sikeres felvételi után nem tanulhattunk azonnal, nagy szavakat használok, nem tombolhattuk ki magunkat a számunkra fontos tárgyakban, hanem egy évre - tizenegy hónapra - be kellett vonulnunk, s hajlamainktól, kedvünktől idegen tevékenységgel kötöttek le bennünket. Súlyossá valójában az teszi ezt a kérdést, hogy a tizenegy hónap után már nem ugyanazok az emberek voltunk, mint akik mondjuk a felvételire készültek. „Felvételi vizsgáim után egész nyáron az abonyi téglagyárban dolgoztam, hogy ha netalántán felvesznek, legyen pár új holmim, aprópénzem a kezdéshez, ne az akkor is lapos családi kasszát terheljem vele. Kazlaztam, hajnaltól késő estig, hamar hozzászokott 183