Füzi László: Kötések, szakadások. Hármaskönyv (Pozsony, 2012)
A kilépés
32. A Tanár úr néha monotonnak tűnő, de sokszor átizzó előadását talán a második vagy harmadik héten váratlan mondat szakította félbe: Jöjjenek ki hozzám az egyik délután, s válasszanak maguknak könyvet a duplumaimból. Az egyik délután kimentünk Tarjánba, a lakótelepen lévő lakásába, a könyvekkel már akkor zsúfolt polcok előtt ott voltak a duplumok, Kós Károly és Szilágyi Domokos újonnan megjelent kötetei, azokból választottunk magunknak pár kötetet. Kós Károly nevét akkor már ismertem, az órákon is esett róla szó, abban azonban nem vagyok biztos, hogy Szilágyi Domokos nevét akkorra már megjegyeztem magamnak, noha lehet, hogy a Tiszatájban már láttam a verseit. A „duplumok” közül Szilágyi Domokos Felezőidő (Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1974) című kötetét választottam magamnak. Abból a kötetből a máig úgy él bennem több vers is, ahogy akkor olvastam őket, példaként a Vád címűt említem: „Anyám, midőn világra hoztál, / apolgatva is megátkoztál! / Dühös bömbölésem hallgatva, / meg-elátkoztál apolgatva!” Észre kellett vennem ennek a költészetnek a belső feszültségeit is, a feszültségek melletti játékosságát, állandó vibrálását, terheltségét, a határokon való járás kiélezettségét. Csak egy példát idézek: „Én feleim, éjfeleim / határán hiába figyelek:/ nem védnek védj elek, / sjobb nem gondolni földre-égre, / s jobb nem tűnődni, hogy mivégre,/csak az marad, hogy védjelek, / ahogy tudlak, e vak világtól, / méregtől, ólomtól meg az ágtól / s magamtól is megvédjelek.” Ez a túlfeszítettség, kiélezettség, mondom úgy, hogy a határokon való tartózkodás a művel, az elvont művel támasztott elvárásaim egyike lett. Sok nagy sort, szakaszt, verset olvastam Szilágyi Domokostól. Költészete József Attilához, Kosztolányihoz, Dsidához, Szabó Lőrinchez nyúlt vissza, s hihetetlen vibrálásokkal teremtett magának formát. Már a későbbi, a Tengerparti lakodalom (Kriterion Könyvkiadó, 1978) című kötetében olvastam a Zsoltár, vigasztalan című versét: „Bejártam a bejárhatót, / s tudni szeretném, mi van ott, / ott, a bejárhatón túl. / Ahol vagy kijózanodik / avagy belebolondul / az elme...”, póz volt, biztosan, ahogy ezt mondogattam, de talán nem csak az. A magyar irodalom sok vigasztalan verse közül a legvigasztalanabbnak gondolom az 1974 című verset: „Harminchat múltam. / Mire várok? / Valószínűleg a halálra. / Olyannyira zsúfolt a múltam, / amennyire ajövőm árva. / Dög leszek én is nemsokára 241