Füzi László: Kötések, szakadások. Hármaskönyv (Pozsony, 2012)
A kilépés
csak ezerkilencszáznyolcvankettő, de még inkább ezerkilencszáznyolcvankilenc útónról emlékszem. Ekkor egy-egy évben tartottam órákat az egyetemen, a holt időben mindig hozzámentem el, teával kínált, pálinkával is, ezt az órák között nem fogadhattam el, s az irodalmi közéletről, egy-egy költőről, a frissen megjelent folyóirat-számokról, versekről beszélgettünk, arról, hogy ki kért tőle kéziratot, s kinek ad, fordításairól, s így tovább. Arra is biztosan emlékeztem, hogy Lengyel Andrást már egyetemistaként, ha nem is az első két évben, a Fekete Házban látogattuk meg, múzeumi dolgozószobájában. De vele kapcsolatban is a későbbről származó emlékek léptek a korábbiak helyére. Most, az évszámokat egymásra vetítve látom, hogy András csak ezerkilencszáznyolcvanban került át az Egyetemi Könyvtárból a múzeumhoz, s így a Fekete Házba, egyetemistaként biztosan nem láthattam ott, hiszen én hetvenkilencben végeztem. András irodalom- és művelődéstörténész, filológus, alighanem József Attila és Kosztolányi Dezső gondolkodói világának az egyik legjobb ismerője, miközben maga is érint bölcseleti kérdéseket. Útjaink Ilia tanár úrral először általában Lengyel Andráshoz vezettek, aztán Baka Istvánhoz. A velük folytatott vibráló, rengeteg témát érintő, s mindig a múltból, néha a filológiától elinduló beszélgetéseknek már a hallgatása is felért egyfajta agytornával. Baka Istvánról én már akkor is tudtam, hogy nagy költő, Lengyel Andrásról pedig azt, hogy József Attila legjobb értője, ahogyan azt is tudtam, hogy Géczi Jánosból és Zalán Tiborból jelentős írók-költők lesznek, pedig akkor, amikor ezt már tudtam, az említettek közül csak Bakának jelent meg kötete, Lengyel András pár évvel korábban, ezerkilencszázhetvenháromban végzett a főiskolán, Géczi és Zalán pályája pedig akkor indult, de tudtam - mert Ilia tanár úr ezt mondta, s véleményét alighanem az érintettekkel is éreztette. Korábban már írtam a bizalomról, nos, a bizalom feltehetően így mutatja meg magát. Lengyel Andrásnak csak a feladatkijelölésekbe is átnövő „magánszemináriumait” hallgathattam, a szó szoros értelmében tanítványa nem voltam, ezért a „hivatalosan” is tanítványának tekinthető irodalomtörténészt, Takáts Józsefet idézem: „Noha 1985-86 táján a szegedi bölcsészkarnak Lengyel András nem volt oktatója, én pedig nem magyar szakos hallgató voltam, mint ahogyan a tutori jellegű képzés is ismeretlen volt az akkori egyetemen, mégis úgy alakult, hogy ekkoriban két szemeszteren keresztül jártam az óraadó tanár Lengyel Az irodalom társadalomtörténete című kurzusára, 293