Füzi László: Maszkok, terek… Esszék, tanulmányok (Pozsony, 2005)
II
szeretném megmutatni, hogy a nyilvánvaló gondolkodástörténeti különbözőségeken, a sokat idézett, egymásról írott, sokszor pamflet jellegű sorokon túl milyen párhuzamosságok léteztek kettejük gondolkodói világában. 1. József Attila 1929-ben A Toll Ady-vitájához hozzászólva, azt mintegy összefoglalva adta közre Ady-vízió című tanulmányát, amelyben, mint szinte minden tanulmányában a művészet lényegére mutatott rá, s önmaga művészeteszményét is elemezte. Ebben az írásában írta le a sokat-sokszor idézett sorokat: „A nemzet nem azonos a nyelvet beszélők összességével, nem mennyiség, nem osztható. Két ember is alkothat nemzetet, egy is. Ha a nemzet külsőleg nyelvében jut kifejezésre, ügy belsőleg a nyelvet alkotó, tevékeny szellemiség. A nemzet közös ihlet." (József Attila kiemelése.) Az Ady-jelenségen túl a költői-művészi szerep sajátosságai is foglalkoztatták. „Ám a költőt régebben krónikásnak is hívták, nyilvánvalóan azért, mert oly dolgokat mondott el, amelyeknek megtörténtekor jelen voltunk ugyan (hely: Kozmosz, idő: örökkévalóság), de éppen söröztünk, lövöldöztünk az oroszokra, vagy a Bethlen-Rassay esélyeket mérlegeltük, vagyis attól, amit csináltunk, nem vettük észre azt, ami történik, s így csupán saját éles eszünkkel rekonstruált nézetünk lehet róla. A tudósoknak és bölcselőknek szakértői véleményük. S ha az ügyes szóvetőhöz illően nem hagyjuk ugarnak azt, hogy a régebbi lovagi beszélyek helyén detektívregények nyüzsögnek, úgy készen áll a csinos metafora: az univerzum nem harc, hanem bűntény, az ember nem hős és nem rablólovag, hanem részben károsult, részben betörő, a költő pedig nem krónikás, hanem tanú, már amennyire szavahihető. De éppen itt áll a kritika feladata, mert a művész csak ott és annyiban művész, ahol és amennyiben a fent említett univerzum szavahihető tanúja, a kritika pedig csak annyira az, amennyire a mű szavahihetőségéhez szól: tehát azt állapítja meg, hogy ez és ez 116