Füzi László: Maszkok, terek… Esszék, tanulmányok (Pozsony, 2005)
II
mény megfogalmazásához, ezt jegyezte be Naplójába: „A győzelem, ez volt, ami felé éltem, egy magas pillanat, melyről a megtett út emelkedik, ahol az utolsó gondolat kitűzött zászlóként lobog.” Miképpen értelmezzük a fölvetett párhuzamos gondolatokat és motívumokat? Azokat a párhuzamosságokat, amelyeket aztán a különbözőségek darabokra szakítottak és szinte láthatatlanná formáltak már József Attila és Németh László életében, s utókorukban is. Úgy gondolom, hogy József Attila és Németh László esetében egyetlen kifejezést és motívumot sem könyvelhetünk el közvetlen hatásként, „átvételként”, mindazt, amit megteremtettek, létrehoztak, önmaguk világából teremtették meg, művük organikus volta ebben a vonatkozásban is megkérdőjelezhetetlen. Ez viszont arra utal, hogy József Attila és Németh László is ahhoz a nagy áramlathoz kapcsolta magát, amelyik az életet egységesnek, egésznek tételezte. Szellemi kiindulópontjuk alapkérdése - igaz, nem minden kétely nélkül - még az volt, s ezt az értelmezést segíti mindaz, amiről eddig beszéltünk a szabadság és rend egymásra utaltságával, a társadalom törvényeinek keresésével kapcsolatosan, megélhető-e úgy az élet, hogy abban a legszebb emberi eszmények valósuljanak meg? A teljes Én igézetében éltek, még akkor is, ha aztán a szétesettséggel kellett szembenézniük, gondolati alapállásuk nem az én-integritás bomlásához kötődött. A szétesettségérzet József Attila világában sem kezdet, hanem következmény, tragikussága ebben a világban éppen a teljes világ képzetével összevetve mutatkozik meg, egyéni tapasztalatként, azt metafizikai méretűvé nagyítva, s nem adottságként, valóságos tapasztalatok és gondolati konstrukciók eredőjeként. Láttuk, Németh László világát is az élet-győzelem vágya mozgatta, azé a győzelemé, amelynek elvesztéséről József Attila is írt. Életművének állandó mozgásait, változásait éppenséggel a folytonos mér125