Füzi László: Maszkok, terek… Esszék, tanulmányok (Pozsony, 2005)

I

hanem arra - ez már a hosszas elemzések, önellenőrzések és gondolatfutamok tisztázásának summázata, ezért merem egyet­len mondatba sűrítve leírni hogy megszűnt a társadalom éle­tével valamilyen módon, akár ezer áttételen keresztül kapcso­latot tartó cselekvés lenni az, ami az életemet kitöltötte, s amit eddig cselekvésnek éreztem. Miután az évek lassú egymásra következésén túl magamban alapvető változások nem zajlottak le, gondolatvilágom sem alakult át, s lélektani válságra sem kellett gyanakodnom, így hát érdemes a külső világ változá­sain, átalakulásain meditálnom. De hol vagyok még akár az okok felderítésétől, főképpen pedig a magyarázattól, ha egyáltalán létezik-létezhet magyarázat, maradok tehát maguknál a jelenségeknél. „Ülök, csak itt, kéte­lyek közt tépelődve”, a mondatot Fekete J. József írta le Zom­­borban, de írhattam volna én is, a magam létállapotáról. Ponto­sabban, voltak pillanataim, amikor a munka legyőzte a kételyt, a Lakatlan Sziget és a Németh László-könyvem írásakor érez­tem, hogy az állítások háttérbe szorították a szinte minden pil­lanatban felbukkanó kérdéseket, a kételkedéssel szembe tudtam állítani a munkát, most azonban az olvasmányaim is a kételke­désre hívják fel a figyelmemet. A napokban Vekerdi Lászlótól olvastam egy recenziót, Vekerdi a 19. és a 20. század különbö­zőségéről beszélt, a 20. század legfontosabb felismerésének a határozatlansági relációra való rámutatást tartja, a bizonyta­lanság elkerülhetetlenségének élményét és érvényét. Arról, hogy igaza van, senkinek sem kell meggyőznie, rengeteg példa ígér­kezik állítása bizonyítására. „... e léha, locska / földön szorongva keresek / bizonyosabbat, mint a kocka” - írta József Attila az Eszmélet egyik változatában, a Vekerdi László által leírt „bi­zonytalansági reláció” szebb megjelenítésével nem találkoztam. József Attila verseit olvasva is érezhetjük - annál is inkább, mert esztétikai érvénnyel bíró logikai rendszert épített fel s bon­72

Next