Füzi László: Maszkok, terek… Esszék, tanulmányok (Pozsony, 2005)
I
jük-ismerhetjük, s Tandori akadályokba ütköző élet- s cselekvésvágyát visszavetítették a Kosztolányi által megfogalmazott életvágyra, azaz Tandori Kosztolányi világának új oldalát tárta fel azok számára, akik ezzel a jelenséggel szembekerültek, s ezzel azt a világot teljesebben érthetővé tette, mint ahogy addig ismertük. Kísértetiesen úgy, még ha erre a vers felszínre törésekor nyilvánvalóan nem is gondolt, ahogyan József Attila írta: „Egyes zenészek Bachból próbálják megértetni Bartókot. Ez lehetetlenség. Bach olyan, mint a szokás. Ha valaki szokásból tesz valamit, a szokásnak az értelmét csak úgy foghatja föl, ha egy eredeti helyzetet fog föl (probléma) és old meg. Tehát Bartókból érthető meg Bach és nem fordítva.” Az utóbbi években az organikusság jelenségét azonban egyre kevésbé tudom megfigyelni. A szemem elé kerülő, hatalmas kiterjedésű szöveghalmaz, s az, hogy minden kör, társaság külön-külön kultúraképet alakított ki a maga számára, az áttekintést is lehetetlenné teszi. Mióta a világ terekre szakadt szét, nem a különböző terek együttlátására irányulhat a legtöbb törekvés, mivel ez lehetetlen, hanem arra, hogy a számunkra adott, egymástól elkülönülő tereket önmagukban át tudjuk-e világítani. Mint ahogy a regényíró az általa létrehozott teret átvilágítja... De átvilágítható-e az üres tér? A kifejezést Bolyai János használta, mondván: „Mikor körülbelül 3 éves koromban beszélni hallottam arról, de minden közelebbi magyarázat nélkül, hogy a világnak, ami alatt akkor csak a Földet értettem, nincsen vége, azt gondoltam, ha a Földnek, melyet a mélysége felé a végtelenbe terjedőnek képzeltem, vége is volna, azaz széle volna, legalább rajta túl mégis valami végtelen mennyiségnek, azaz üres térnek kellene lennie...” Ám ezt az „üres teret”, az általam megjelöltet ne efféle világvégi térnek gondoljuk, ami valamiképpen mégis a világ része, ne is a Semmi megjelenítőjének, ahogyan József Attila gondolkodásában élt, hanem olyan térnek, amelyikben zajlik ugyan az élet, 83