Füzi László: Világok határán. Ikerkönyv (Pozsony, 2010)
II.
is folytathatta a földművelést, ezért nagyszüleim előtt nyilvánvalóvá vált, hogy a paraszti létforma ezen az ágon velük múlik el. József Attila versei jutottak eszembe a külön világok említésekor, „szemléim a világokat / mint bokron a virágokat” mondja Flórának című versében. József Attila a világegyetemben önálló világokat különített el, magam úgy érzem, akkor, a hatvanas években még inkább úgy éreztem, mint ma, mert akkor jobban érzékeltem a társadalmat, hogy a társadalom önálló, saját törvényekkel bíró világokra bomlik. 13. A külön világok említése a valóban egymás mellett élő világok létéből következik. Annak, aki a paraszti-falusi világba beleszületett, a hatvanas-hetvenes években még mindig nem volt természetes átjárása a másik világba. Minden, ami a lenti fölött volt, úrinak látszott, minden, ami a fönti alatt, parasztinak. Az itt és ott kettőssége végigkíséri életünket, ebből a közegből nem ismerek senkit, akiben, legyen akárhol, ne sajogna vissza a régi világ hiánya. Nem azért, mert eszményítjük azt, s nem is azért, mert elutasítjuk a „fejlődést”, hanem azért, mert lényege szerint teljes világba születtünk bele. Ez a teljesség, legalábbis gondolkodásunkban, mintha folyton visszarántana bennünket ebbe a közegbe. Az átjárást abba a másik világba mi, az unokák kíséreltük meg azzal, hogy városi iskolába jártunk. Azzal, hogy bejárók lettünk, azaz egyik lábunkkal itt, a másikkal pedig ott álltunk (leginkább azonban mégiscsak itt), jelképessé tettük ezt az átjárást. A bejáróság ténye ebben a vonatkozásban valóban csupán jelképesnek tekinthető, nem hiszem, hogy a kollégiumi lét más kifejletei eredményezett volna. Harmadik megoldás a mi időnkben nem létezett. A változás-sor a mi életünkben sem a magunk akaratából ment végbe, noha az ösztöneinkben ott volt az akarat is, az akarat és az ösztön mögött viszont megint csak a kor mozgása húzódott meg. Kétségtelen, kinek-kinek megvolt a maga szerepe az átfejlődésben, a szerepeket azonban mégiscsak a kor formálta, azzal, hogy felkínálta a változás lehetőségét. Pusztán az önmagában álló akarat még az én gyerekkoromban sem mutathatta volna meg magát, akkor sem, ha vágyunk lett volna rá. Vágya az előző nemzedékeknek is volt, mi már a lehetőségeinket követtük. Abból a vékony aszfaltúira épült két házsorból szinte minden 67