Füzi László: Világok határán. Ikerkönyv (Pozsony, 2010)
II.
A mi épülő, majd kész házunknál egyedül játszottam. Ma is előttem a kép, a piros (fehér pettyes) gumilabdát leejtem, hagyom, hogy egyet pattanjon, aztán a falnak rúgom. Hagyom, hogy a falról visszajövő labda pattanjon egyet a földön, aztán ismét rárúgom a falra, így órákon keresztül, a labda és a fal által diktált ritmus szerint. Vagy csak laposan rúgom a labdát a falnak, a visszapattanót ismét csak a falnak, ezt is hosszan-hosszan játszottam. Vagy a falnak dobott labdát a felnőtt játékosoktól ellesett mozdulattal fogtam meg, húztam le, engedtem az ölembe, mikor hogyan jött. Készültem arra, hogy kapus leszek. Miért akar valaki kapus lenni? Hajlama van rá? így akarja felhívni magára a figyelmet? Nagyobb erőpróbának akarja kitenni magát? A kérdésekre nem tudom a választ. Később, éveken keresztül kapus voltam. Mondom, játszottunk mást is, bújócskáztunk, kergetőztünk. Mindig ártatlan játékaink voltak. Aztán jött a labda. Labda nélkül azóta sem. 19. Az idegen, feltörésre váró táj otthonos lett - mint amikor a téli lecsupaszosodás után hirtelen kilombosodnak a fák, úgy vett körül minket a sok bokor, a sok árny. Ebből a reális világból nehéz megérteni József Attilát. „Csak ami nincs, annak van bokra” - mondja. Az irodalomhoz, művészethez a sültvalóságtól elindulva kellett eljutnom, s csak remélni tudom, hogy sikerült. Más világ, más ösztönök plántálódtak belém. A reális világnak nincs kapcsolata az elvont vagy áttételes gondolkodással. Az Eszmélet idézett sorát József Attila így kommentálta: „... csak a képzelt és remélt jövőben vagy csak a képzeletében válik minőséggé a mennyiség.” * Most, hogy ennek a könyvnek az anyagát újraolvastam, vettem észre, hogy egyedül csak József Attilától származó idézetek szerepelnek benne. Meg kellene találni a magyarázatát ennek is. Az a világ, amelyikben felnőttem, nélkülözte a művészetről való gondolkodást és az elvont gondolkodást is. A gyakorlatiasság uralta ezt az életet, ezért tűnik szükségszerűnek, hogy a történeti jellegű tudományágak rántottak magukhoz ezek úgymond megfogható tényanyaggal dolgoznak. Eredendő hajlamaim viszont máig a tizenkilencedik századhoz kötnek, ma is szinte ösztönösen a tizenkilencedik század végi orosz íróik műveit veszem elő, ha kikapcsolódásként szeretnék olvasni valamit. Nem azért, mintha egyszerűbbek lennének, mint a mai írók munkái, hanem azért, mert teljesebb embert ábrázolnak, mint a mai regények. Nyilván azért, mert szerzőik teljesebbnek érzékelték az embert, mint a ma írói. 73