Görözdi, Judit - Magová, Gabriela (szerk.): Az irodalmi recepció kreativitása / Tvorivost' literárnej recepcie - Colloquia litteraria erudita 2. (Pozsony, 2008)
Az irodalomtudomány elmúlt félszázada
Veres András valamennyien szemben álltak a hivatalos pártállami ideológiával. Mindegyik a szellemi megújulás lehetőségét kereste, de az egyik a marxizmuson belül, a másik azon kívül vélte megtalálni a vállalható előzményeket. A hetvenes évtized végén már (persze szigorúan szakmai alapon) bírálhatóvá vált a marxistának nyilvánított hagyomány is, ami néhány évvel korábban - a Budapesti Iskola esetében - még súlyos vétségnek számított. A klasszikusokra való kényszeres hivatkozás tradíciójáról végre le lehetett írni, hogy azért is veszélyes, mert „a monotonság látszatát keltette. Mintha a marxista irodalomértelmezés egyetlen álláspont állandó ismételgetése lenne. Mintha a klasszikusok mellett mindenki más csupán tévelygésre lenne képes.”* 18 Innen már könnyebb volt továbblépni s szóvá tenni azt, hogy nem folytatható érdemi vita, ha „a marxista minősítést nem annyira a tényleges szemléleti pozíció, mint inkább az erre a minősítésre jogosultak (,kinevezettek’) akarata dönti el”.19 A kibontakozás folyamata szükségképpen ellentmondásos volt. A magyar irodalomtörténet-írásban - a korábban jelzett okok miatt - még a pozitivista módszer következetes kipróbálása is újdonságszámba ment. Szabolcsi Miklós - végül négykötetessé bővülő - József Attila-monográfiájának e tekintetben úttörő első része20 éppen azért részesült hűvös fogadtatásban, mert sokan gondolták úgy: az alkotó életútjának aprólékos feltárása elveszi a helyet a költői életmű értelmezése elől.21 Ugyanakkor éppen a forrásfeltáró filológiához való ragaszkodás látszott a leginkább megbízható védelemnek bármifajta ideológia kényszerű átvétele-alkalmazása ellen.22 A megkésettség paradox következménye volt az is, hogy az 1970-es évek legnagyobb hatású, iskolateremtő irodalomtörténésze, Németh G. Béla, aki elsőként használta fel Martin Heidegger ontológiai nézőpontját magyar irodalmi szövegek értelmezésében, s akinek irodalom-felfogása utóbb általánosan elfogadott, új iromarxista kritika feladatát: „A marxista kritikának azt kell kimutatnia, hogy az az elmélet, amely nem ismeri és nem ismeri el az ember teleológiáját, a praxist mint az emberi létezés konstitutív tényezőjét, nem mint ideológia rossz emiatt, hanem elméletileg inkoherens és ellentmondásos. Ezzel egyben lehetővé válik pozitív vívmányainak adaptálása.” I. h. 32. (Kiemelés az eredetiben.) 18 L. Nyírő Lajos - Veres András (szerk.), A marxista irodalomelmélet története (A kezdetektől 1945- ig). Budapest: Kossuth, 1981, 5. 19 Veres András: Az irodalomelméleti kutatások helyzete és távlati lehetőségei. In: Kritika, Űj folyam, 13, 1985, 9, 6. Igaz, ez a szövegem elmarasztaló, a hivatalosságot képviselő „díszkíséretet” kapott - vö. Szerdahelyi István: Széljegyzetek egy helyzetképhez. Uo. 20 Szabolcsi Miklós: Fiatal életek indulója. József Attila pályakezdése. Budpest: Akadémiai, 1963. 21 Például kifogásolták a családját elhagyó apa későbbi sorsának alapos bemutatását, arra hivatkozva, hogy ez aligha segíti József Attila költészetének megértését. Ebben az esetben a kritikusok bizonyíthatóan tévedtek. Figyelmen kívül hagyták a kései versek jelképpé emelt hivatkozásait, amelyek egyértelműen bizonyítják: a költő élete végéig ragaszkodott ahhoz a fikcióhoz, hogy apja kivándorolt Amerikába (holott valójában Romániában telepedett le, ahol új családot alapított). Maga Szabolcsi viszont korántsem horgonyzott le a pozitivista módszertannál, például A verselemzés kérdéseihez (József Attila: Eszmélet) című könyvében (Budapest: Akadémiai, 1968.) a franciaországi strukturalizmus honosításával próbálkozott. 22 Természetesen nem Szabolcsira gondolok itt, aki hangsúlyozta marxista nézőpontját. De sokan voltak, akik így próbáltak védekezni az ideologikus kényszer ellen. S napjainkban is megfigyelhető e reflex továbbélése (némelyik elméletíró agresszív fellépését, hittérítő buzgalmát látva, nem is egészen alaptalanul). Nem egy irodalomtörténész gondolkodik úgy, hogy ha a marxizmus kapitalizmuskritikája utóbb tévedésnek bizonyult, a 20. századi hermeneutika, illetve dekonstrukció felvilágosodáskritikájáról s a többi (szükségképpen ideologikus, azaz „monomániás”) elképzelésről is kiderülhet idővel valami hasonló. S ha a marxizmust sikerült kibekkelni és közben komoly szakmai eredményeket felmutatni, miért ne válhatna be ez a stratégia a jövőben is? Végül is irányzatok jönnek és mennek, minden csoda három napig tart. 230