Grendel Lajos: A modern magyar irodalom története. Magyar líra és epika a 20. században (Pozsony, 2019)
5. Magyar líra a két világháború között
1919-20 óta beszélhetünk (cseh)szlovákiai, romániai és jugoszláviai (szerbiai) magyar irodalomról. Ezek továbbra is szerves részei maradtak az egyetemes magyar irodalomnak. Jelentékeny, budapesti mércével is mérhető irodalmi értéket közülük azonban jobbára csak az erdélyi irodalmi műhelyek hordtak ki. A Trianont követő két évtizedben a csehszlovákiai és a jugoszláviai magyar irodalom a provincializmussal és a dilettantizmussal viaskodott, inkább kevesebb, mint több eredménnyel, s értékesebb műveinek is inkább csak regionális jelentősége volt. Szerepük azonban a magyar írásbeliség fenntartásában kétségkívül fontos, sőt nélkülözhetetlen volt. Problémát mindvégig (s nemcsak a két világháború között, hanem később is) a szerep és esztétikai minőség összemosása okozott, nevezetesen a szerep indokolatlan túlértékelése a minőségi szempontok rovására. Érdekes kérdéseket vethet föl a húszas években megjelenő s főleg Erdélyi József (1896-1978) nevéhez köthető újnépies líra vizsgálata is. Vajon az újnépiességet a történelmi traumák szülték-e, vagy pedig azoktól függetlenül egy teljesen érthető irodalmi válasz volt ez a nyugatosok egyéniségkultuszára és költői beszédmódjuk bizonyos fokú arisztokratizmusára? Erdélyi József Petőfi lírájában vélte megtalálni azt a forrást, amelyből a magyar költészet formanyelve megújítható. Hogy ez mennyire eleve kudarcra ítélt, sőt anakronisztikus elképzelés volt, s hogy Erdélyi lírájának Petőfiével összevetve nem sok líratörténeti jelentőségű hozadéka volt, ma már aligha lehet kétséges. Erdélyi József, bár életműve mára feledésbe merült, mégsem volt harmadosztályú költő. A húszas években a Nyugat is fölkarolta, hatása pedig, főként a harmincas-negyvenes évek népi-realista irodalmára, egyáltalán nem nevezhető jelentéktelennek. Másfelől viszont az a körülmény, hogy mára, úgy tűnik, végleg kiesett az irodalmi emlékezetből, azt a véleményt látszik alátámasztani, hogy a századközép újnépies lírája fontos, de irodalomtörténeti távlatból nézve rövid életű epizódja volt irodalmunknak. Az újnépiességnél jóval több időtálló költeményt mutathat föl a harmincas évektől kezdve az az „egzisztenciális” líra, amely elsősorban Szabó Lőrinc és József Attila nevéhez köthető, de Kosztolányi Számadás-kötetéhez is és nyomukban a Nyugat harmadik nemzedékének néhány kiemelkedően tehetséges lírikusához. A harmincas évek a nyugatos líra klasszicizálódásának az évtizede is, olyan páratlan aranykora a magyar költészetnek, amelyben nemcsak Babits, Kosztolányi és Füst Milán jut el korábban meg nem hódított csúcsokra, hanem a náluk fiatalabb József Attila, Szabó Lőrinc, Illyés Gyula is, s olyan sokat ígérő tehetségek pályája kezd kibontakozni, mint Radnóti Miklós, Jékely Zoltán és 189