Grendel Lajos: A modern magyar irodalom története. Magyar líra és epika a 20. században (Pozsony, 2019)
5. Magyar líra a két világháború között
Babits és a többiek stílusára nagy tehetséggel tudott ráhangolódni. Mindez nem akadálya azonban annak, hogy a népköltészet forrásaiból is merítsen, és az Erdélyi József által divatba hozott újnépiesség felé is tájékozódjék. Bécsi és párizsi útjai pedig az avantgárd költészet iránti érdeklődését is fölkeltik, főként az expresszionista szabadvers irántiét. Ezek a nagyon különféle hatások nemegyszer szimultán vannak jelen költészetében, jelezve költői világképének és stílusának kiforratlanságát, cseppfolyós állapotát. Végül a húszas évek második felében a tiszta költészet (poésie pure) hívévé szegődik, ámbár szintén csak rövid időre. Lázas költői útkeresése közben néhány remekművet is ír, melyek közül a legismertebb az a méltán hírhedt, anarchista-nihilista költeménye, amely miatt meggyűlik a baja egyetemi professzorával, Horger Antallal, s amely ezzel a provokatív versszakkal indul: Nincsen apám, se anyám, se istenem, se hazám, se bölcsőm, se szemfedőm, se csókom, se szeretőm. s amelynek harmadik versszakában hetykén jelenti ki: Tiszta szívvel betörök, ha kell, embert is ölök. (Tiszta szívvel) A vers varázsát nem annyira a mondanivaló provokatív és őszinte nihilizmusa adja, mint inkább a könnyed dalforma és az annak látszólag meg nem felelő mondanivaló közti meghökkentő harmónia, a diszharmóniából kicsikart harmónia, mint majd később sok-sok nagy versében is. József Attila kísérletező évtizedének legkiérleltebb versei, vagy legalábbis azok többsége, a harmadik kötetében található, abban a kötetben, amelynek verseiről Németh László meglehetősen lekezelő kritikát írt a Nyugatban, a költő pedig az emiatt érzett haragját a felbujtónak vélt Babitson töltötte ki. Különösen a Medáliák ciklus érdemel figyelmet, mert ennek a ciklusnak a verseiben jutott a legközelebb a tiszta költészethez. Ezek a rövid, mindössze két versszakból álló költemények nem az értelemhez szólnak (többségük racionálisan nem megközelíthető), hanem az érzékekhez, nem idegenkedve a groteszk, sőt az abszurd elemektől sem. 192