Grendel Lajos: A modern magyar irodalom története. Magyar líra és epika a 20. században (Pozsony, 2019)
5. Magyar líra a két világháború között
József Attila korábbi nagy verseire a tűnődő indítás volt jellemző vagy az alaphangulatot megadó tájleírás, s az általa szalagút-elméletnek nevezett módszer a versegész megkomponálásában. A rakodópart alsó kövén ültem, néztem, hogy úszik el a dinnyehéj. Alig hallottam, sorsomba merülten, hogy fecseg a felszín, hallgat a mély. Mintha szívemből folyt volna tova, zavaros, bölcs és nagy volt a Duna. (A Dunánál) Itt ülök csillámló sziklafalon. Az ifjú nyár könnyű szellője, mint egy kedves vacsora melege, száll. Szoktatom szívemet a csendhez. Nem oly nehéz idesereglik, ami tovatűnt, a fej lehanyatlik és lecsüng a kéz. (Óda) József Attila egzisztencialista versei viszont a legtöbbször in medias res exponálják a témát, a tűnődő hangot pedig nemegyszer zaklatott, drámai, olykor az önsajnálat határát súroló hang váltja föl, amelytől nem idegen a vívódó és vádoló moralizálás sem. A korábbi monologikus verstípust az önmegszólító, vádoló, perlekedő dialogikus verstípus váltja föl. Tudod, hogy nincs bocsánat, hiába hát a bánat. Légy, ami lennél: férfi, a fű kinő utánad. A bűn az nem lesz könnyebb, hiába hull a könnyed. Hogy bizonyság vagy erre, legalább azt köszönjed. (Tudod, hogy nincs bocsánat) 199