Grendel Lajos: Az utolsó reggelen (Pozsony, 2013)

„Noszlopy megfordult, de mint aki las­sított filmben játszik, mint aki már félig a túlvilágon van. Lábujjhegyen lépdelt Piroska felé, hogy kituszkolja a szobá­ból. Mi lesz velem, gondolja. Na, mi lesz velem? És hirtelen eszébe jut, hogy a kávé milyen édes volt a kertben, ami már sok éve nem létezik. Húsz év múl­va jött rá, hogy milyen boldog volt egy­kor, amikor a boldogságot nem érezte, mert a boldogság csak utóérzete vala­minek. Húsz vagy több év múlt el az­óta, hogy a boldogság megfogalmazód­jon benne, mert akkor, ott, a kertben csak egy csendes nyári nap volt, és az égvilágon nem történt semmi. Egy-két órát tartott. Vagy egy egész délutánt ez a kedves, semmirekellő, semmit nem váró, emlékektől távol tartó érzés, vagy inkább érzelem, amely boldogságként tért vissza húsz év után, és ő egy pilla­natra beleveszett az élénkzöld falevelek közt megvillanó ég kékjébe?” - olvas­hatjuk Az utolsó reggelen zárlatában. Ez a fájdalmasan szép búcsú az életből való kilépés előtti pillanat. Grendel Lajos az előző két regényé­hez {Négy hét az élet, Távol a szerelem) hasonlóan ugyanazokra a végső kér­désekre keres választ. Csak az elbe­szélői hang egyre fanyarabb, kétségbe­esettebb és önironikusabb. „Egyre ne­hezebb volt ellenállni...” - ez a regény utolsó mondata.

Next