Györe Balázs: Barátaim, akik besúgóim is voltak (Pozsony, 2012)

X.

hetetlenséggel, közéleti tisztességtelenséggel, erkölcs­szennyező ravaszsággal, tömeghülyítő manipulálással, feudális önkénnyel találkoztam, hogy elhatalmasodott rajtam annyira az antiperisztaltika, hogy jobbik énem magányos megmentését tarthattam megvalósítható cél­nak, és elmentem egy építőipari vállalathoz közműve­lődési előadónak. Ma sem bántam meg, mert kitisztult a valóságlátásom, néhány szociográfiai dolgozattal talán használtam is jobbik tudatunknak, még ha opponáltak is a szocializmus eszméjét kizárólag csak általuk képvi­­selhetőnek és megvédhetőnek tartó hatalmi akarnokok.” ír a válságról, amelyben élünk, arról, hogy nemcsak Eu­rópa után, hanem „önmagunk lehetőségeinek beérése után is rohannunk kell”. Végül szól a ránk telepedett ha­talmi klikkekről, a leválthatatlan valóságról. Ültem a konyhában, sistergett a zsír a serpenyőben, ha­talmas rántottát készített a barátom, reggelire, papriká­val, sok hagymával. Térült-fordult, hallgattuk a Szabad Európa Rádión a híreket. Egy fizetésből éltek akkori­ban, a feleség tanári fizetéséből. Mi az idő? „Elforrt a teavíz”, ennyi. Ültünk a konyhában, megettük a rántottát, Csató rágyújtott, kihozta a szobából megmutatni a Fonás betiltott számát, átkozódott, ösztöndíjat kért, nem ka­pott. Ültünk a hetedik emeleten, a város fölött, lenn dübörgött az utca, sehonnan sem jött segítség. A lovak segítettek valamennyire, vágta, el, messzire, ameddig a szem ellát. Vissza se jönni. Egy nap bukott a lóval, össze kellett szegecselni a bokáját. Sokáig sántikált. Én sem akarok (nem is tudnék) semmit összefoglal­ni, „főként nem utólag és nem írásban”, adós maradok 182

Next