Györe Balázs: Barátaim, akik besúgóim is voltak (Pozsony, 2012)
X.
hetetlenséggel, közéleti tisztességtelenséggel, erkölcsszennyező ravaszsággal, tömeghülyítő manipulálással, feudális önkénnyel találkoztam, hogy elhatalmasodott rajtam annyira az antiperisztaltika, hogy jobbik énem magányos megmentését tarthattam megvalósítható célnak, és elmentem egy építőipari vállalathoz közművelődési előadónak. Ma sem bántam meg, mert kitisztult a valóságlátásom, néhány szociográfiai dolgozattal talán használtam is jobbik tudatunknak, még ha opponáltak is a szocializmus eszméjét kizárólag csak általuk képviselhetőnek és megvédhetőnek tartó hatalmi akarnokok.” ír a válságról, amelyben élünk, arról, hogy nemcsak Európa után, hanem „önmagunk lehetőségeinek beérése után is rohannunk kell”. Végül szól a ránk telepedett hatalmi klikkekről, a leválthatatlan valóságról. Ültem a konyhában, sistergett a zsír a serpenyőben, hatalmas rántottát készített a barátom, reggelire, paprikával, sok hagymával. Térült-fordult, hallgattuk a Szabad Európa Rádión a híreket. Egy fizetésből éltek akkoriban, a feleség tanári fizetéséből. Mi az idő? „Elforrt a teavíz”, ennyi. Ültünk a konyhában, megettük a rántottát, Csató rágyújtott, kihozta a szobából megmutatni a Fonás betiltott számát, átkozódott, ösztöndíjat kért, nem kapott. Ültünk a hetedik emeleten, a város fölött, lenn dübörgött az utca, sehonnan sem jött segítség. A lovak segítettek valamennyire, vágta, el, messzire, ameddig a szem ellát. Vissza se jönni. Egy nap bukott a lóval, össze kellett szegecselni a bokáját. Sokáig sántikált. Én sem akarok (nem is tudnék) semmit összefoglalni, „főként nem utólag és nem írásban”, adós maradok 182