Györe Balázs: Barátaim, akik besúgóim is voltak (Pozsony, 2012)
X.
a filozófusok városállama soha, de soha.” Kipréselték belőle a szellemet és lelket, ami még megmaradt benne Székesfehérvár és Kecskemét után... Mi marad az ifjúságból? - kérdezem negédesen. Csató Károly Porphüriosz alakjába bújt Kiáradás című írásában. Én soha nem rejtettem el magam. Megkeseredett. Elvesztette a humorát? Fehérváron még nagyokat nevetett a világ ostobaságán. Még Kecskeméten is, hallottam, hallom most is. A fülemben van a nevetése. Kiüresedtünk? Kerouacnak van igaza? Idő előtt megvénültünk? Dörmögünk. Azt hisszük, hogy igazunk van? Nincs igazunk. Nehéz minket elviselni. Jobb lenne egyedül, igen, magunkban, fenn, a hegyek közt, ahogy Csató írta, a sziklás hegyek közt keresni vigaszt. Rosszak lettünk? Hűvösek? Összeférhetetlenek? Az álmaink? Avas szalonnán kellene élnünk (mint József Attila versében a nagyapánk). Avas szalonnán élni, mint az idő. Telni-múlni naponta. Szalmát számolni, nézni az eget. Tudni: „nagy nap kél a hegyek mögött”. Ballagni. Zúgó vízárnál ülni, hallgatni. A lábam ólomsúlyú, pedig csak egy vasgolyót vonszolok magam mögött, láncra verve, fövezetnek egy sötét folyosón át a szabadba, egy függöny elé. Kiszabadítják karomat, lábamat; őreim azt mondják, hogy szabad vagyok.- Tudom - felelem -, ezt is ismerem már, a függöny mögül géppuskával fognak lőni. Szép ez a függöny, élénk keleti színeiben gyönyörködöm, kicsit hátrébb is állok; ha már kilyuggatják ezek a szerencsétlenek, legalább ne legyen véres. Az őrök értetlenül néznek rám, majd egymásra, végül felnevetnek. 185