Haklik Norbert: Mona Lisa elrablása. Regény (Budapest, 2021)

dába csalták a törököket, és majd’ az utolsó emberig miszlik­­be aprították őket, az egyetlen csorbadzsi kivételével, aki seb­zett oroszlánként védte Jánoskát, mintha a gyermek, akinek a hátán török szablya ejtette, kereszt formájú seb hegedezett éppen, valami különleges kincs lett volna, aki az adott hely­zetben a legfőbb menekítendő értéket képviselte. Arra futott ki a fejezet, hogy a csorbadzsinak végül sikerült kiverekednie magát a szorult helyzetből, és Jánoskát a nye­regkápához szorítva továbbnyargalt a török naszádok ural­ta tenger felé, míg a marconai crnagorácok, talán annak is köszönhetően, hogy a rabok között a barcsvári vérengzés kö­vetkezményeképpen túlreprezentálták magukat a fehér népek, felajánlották, hogy falujukba fogadják a madzsari foglyokat. A crnagorai bércek rejtekében megbúvó falucskát ezt követő­en kezdték a környékbeliek úgy emlegetni: Madzsari. Meglehetősen elégedett voltam magammal. Legalábbis ami az aznap délelőtti termést illeti. És nem voltam egyedül. Ugyan­is amikor kitettem a pontot a fejezet utolsó mondatának vé­gére, és rádöbbentem, hogy éhes vagyok és szomjas, mosdat­­lan s így valószínűleg büdös is, aztán kiballagtam a konyhába, hogy felrakjak egy kávét. Szapáry Tibi ekképpen fogadott: - Na, hozzad csak gyorsan azt a laptopot, hadd lássam, mit végeztél! Annyira bele voltál merülve az írásba, hogy észre sem vetted, amikor rád nyitottam az ajtót. Hozd rendbe ma­gad, addig összeütök valami reggelit. - Tibi, bennem egy bőséges ebéd is elférne. - Rendben, már úgyis dél múlt. Szaladj, és hallgass József Attilára! 74

Next