Hévizi Ottó: Próbakövek. Van-e aranyszabály ércnél maradandóbb? (Budapest, 2015)
I. Erkölcsfilozófiai játékrész
ellenzékben egyaránt, amiért persze távolról sem viselnek egyenlő felelősséget. Eszembe jut Günter Grass egykori elemi kifakadása, hogy Sagan mellett említsek valakit Európából is, akit 21 évvel ezelőtt, 1992- ben úgyszintén nem mámorosított meg Kelet és Nyugat újsüttetű kooperálhatnékja: „Mit csináltatok a hazámból?” (Grass 1994: 51.) Nos, ami az enyémet illeti, az ún. „nemzeti” és az ún. „ellenzéki” öszszefogás fényes és önfényező jelszavai mögött ma mind sötétebb, mind áthatolhatatlanabb a torkokra tett kések hosszú éjszakája, ki-ki „társadalmi felekezetén”5 belül s kívül egyaránt. Újabban olyan közéletet lát az ember kiépülni maga körül, melynek kiépítői nyugodt szívvel adták és adják nevüket, Bibó pontos metaforájával élve,6 a „liberális 5 A társadalmi felekezet - a terminus megalkotója szerint - „olyan embercsoportot jelent, amely a világgal, valósággal, társadalommal, szellemiségekkel és egyebekkel szemben való hitével és hitetlenségével egyívású”. A nagyobb társadalmi egységek csoportképző kohéziójának ez a találó és termékeny kifejezése, amely nem csak érdekek és tulajdonlások szabta korpuszt láttat társadalomnak, a definíciója minden hozzávetőlegességével együtt is bizonyára érdeméhez illőbb figyelmet kaphatott volna, ha nem csupán egy költő fogalmi leleménye lenne, és nem csak egy magánlevelének közreadásával látott volna napvilágot. (József Attila levele Vágó Mártának, 1928. dec. 15.; József 1977: 630.) A társadalmi felekezet terminushoz lásd még Farkas János László kiváló tanulmányát (Farkas 1999). 6 Bibó ezt írja az 1956 utáni helyzetről IX. fejezetében (Az újkoriforradalmak és a francia forradalom pozitív hagyatéka): „Sokat elemezték a demokratikus liberalizmusnak mindezeket az elveit. Megállapították, hogy ezek különböző gondolkodóktól és intézményi előzményekből indultak ki, s mi sem könnyebb, mint végső elméleti következményekig kiélezni őket, s ennek alapján ellentmondásokat találni közöttük. De a lényeg nem absztrakt elvek deduktív következményeinek az összeütközése, hanem az, hogy mindeme elvek alapján állt össze a francia forradalmat követő évszázadban a liberális demokratizmus összefüggő intézményláncolata, melynek tagjai gyakorlati működésűkben fogaskerékszerüen kapcsolódnak egymásba. Ennek a láncolatnak a tagjai: a) a népszuverenitáson alapuló szabadon választott törvényhozó testület, mely az ún. parlamentáris rendszerben ellenőrzi és megbuktathatja a kormányt, az ún. elnöki rendszerben pedig ugyanezt a garanciát a kormány határozott időre szóló választása jelenti; b) az ellenzék megengedettsége és többségre jutása esetén kormányra jutásának lehetősége; c) az alkotmányozó és törvényhozó testületben és azon kívül a gyülekezési, pártalakítási, sajtó- és gondolatszabadság; d) a bírák függetlensége és a kormányzati aktusok valamiféle bírói ellenőrzése. Ez az intézményláncolat az egyetlen politikai rendszer a történelemben, mely a szabadság számottevő mennyiségét, a kormányváltozás erőszakmentességét és a közélet nyíltságát aránylag stabil módon biztosítani képes. Elmondhatjuk, hogy ez az európai emberiség legjelentősebb találmánya, jelentősebb a természettudományi és műszaki tudományoknál, s az európai zenén kívül talán az egyetlen [41]