Jánossy Lajos: Hamu és ecet (Pozsony, 2006)
2.
gyan ezt anyámék látták, miután a koncertre elengedtek, de nem sokkal később nyomomba eredtek, kíváncsian elsétáltak a Tabán felé, felmérni, egyszem gyermekük miféle műveltségi vetélkedőn is vesz részt. A balatoni kiruccanáskor még nem hazudtam, nem jött, nem jutott eszembe, amivel a helyzetet könnyedén megoldhattam volna, hogy egyszerűen elhallgatom a negyedik szereplő nevét. Meg még egy lány, mondtam tehát. Egy pillanatra mintha az áram is kimaradt volna, sötét némaság fagyasztotta meg a levegőt, és ezt a sötét és néma fagyot apám sugározta, anyám a másik szobában tett-vett, és tevékenységét egyáltalán nem kívánta felfüggeszteni. „így nem mehettek”, mondta apám. Hogy miért nem mehetünk „így”, arra nem adott magyarázatot. Mivel azonban a női név elhangzása hozta meg benne a vitán felül álló döntést, joggal gondoltam, ahogyan a bejelentést megelőzően is, hogy „itt van a kutya elásva”, ennek a lánynak a jelenlétén bukik a kirándulás. És valóban, „de miért nem” kérdéseimmel valahogy „kiszekíroztam” belőle, azt tartja feldolgozhatatlanul aggályosnak, hogy egy lány is lesz velünk, „korainak” tartja ezt a szereposztást, ellenzi, hogy ebben a korban felügyelet nélkül maradjunk. Miért, szerinted mi történhet, ismételgettem, faggattam őt egyre indulatosabban, mondja már ki végre, mire is gondol. Apám többet nem volt hajlandó hozzátenni, mire a kicsempézett némaságban kiszakadt belőlem az első és sokáig utolsó őszinte mondat, hogy amennyiben arra gondolsz, akkor megmondom neked, ha akarok, basz108