Jánossy Lajos: Hamu és ecet (Pozsony, 2006)
1.
tankönyvek és munkafüzetek, ölemben az éppen esedékes regények, és ha apám vagy anyám revizorként beállított, a regényeket a munkafüzetek és a tankönyvek alá csúsztattam. Éjjelenként zavartalanabbul éltem aszkéta és bölcselkedő életem, pálinkákkal és cigarettákkal izgattam magam, igaz, a kitaszítottság eme végső stádiumában a füstöt lemondóan és dacosan fújtam ki, és az alkohol megkeseredett a számban. Csak az edzések idejével lophattam meg az idő fölött őrködő apámat néhány órára, menekíthettem ki magam az ellenőrzött koordináta-rendszerből, húzhattam ki egy saját szálat az idő gondosan szőtt szövedékéből. Előállnom a zenekar-alapítás gondolatával képtelennek tűnt, nem mondhattam a vád kérdésére, hogy „ezek szerint”, az ezek a ketteseket és a hármasokat jelentette, „ezek szerint csavargó akarsz lenni”, nem válaszolhattam, hogy nem, az éppenséggel nem, de zenész leszek. Annyira futotta, hogy igen, az akarok lenni, az leszek. Csavargó. Ezt ki tudtam mondani, apám arcába vágtam a mondatot, csavargó leszek, maradjunk ennyiben. De a leleplezést követő kérdések a hazaérkezésem nyomán még nem hangzottak el, mert apám nem „rukkolt elő” azonnal, nem szembesített a hazugsággal, a birtokába jutott információval, hogy edzés helyett próbán voltam, a házmesterlakás egykori tulajdonosáról, bizonyos Téglási Gyuláról elnevezett, Téglási Gyula Blues Band próbáján szájharmonikáztam, pontosabban: fújtam a szájharmonikát a megzenésített Radnóti-, Dsida- és József Attila-számok alatt. Apám 40