Jóry Judit: Szerelem és gyászdal 66 epizód (Pozsony, 2011)
A nő nézi a vetélytársát fekete vitézkötéses kabátkában, nézi, ahogy meztelenül kiszáll az öntöttvas kádból, nézi a férfit, aki hazudik, a fiúkat, akik a gangon egymást követik, a hírhedten bigott szülőket, a szép, metszett kreol lányt az egyetemen, ahogy az ajtófélfához támaszkodik, a Duna hullámait a lépcsőről, egy orvosi könyv lapjain a repülő testrészeket, a pasit, aki a vonatsínre hajtja a fejét, hadd tépje darabokra a közelgő, zúgó monstrum, a „sztyuardeszkákat” a fedélzeten, az elegáns római bérpalota portását, Biancát, ahogy épp sminkel, az ezüsttükröt, a fenséges kilátást a Teverére, az üres teherautó platóján ordítozó srácokat, a horrorisztikus állapotban lévő férfi hálószobát, a zsúfolt biliárdasztalt, a leégett serpenyőket a konyhában, Borisz sötét, göndör haját, a kínai bronzvázát, a hintaszéket, akármit. Az életet. Elfogultan, kíváncsian, szenvedélyesen. Legszívesebben imádkozna, de azt már régóta nem tud. Ám ha az életre kíváncsi, önmagára is kíváncsi, a leginkább talán épp önmagára, hisz az élet ezernyi mozaikja, amit eleven szeizmográfként rögzít, attól a női figyelemtől és reflexiótól él, ami ezúttal is különös érzékenységről tanúskodik, akárcsak előző könyve, a Vetkőztetik a menyasszonyt lapjain. Jóry Juditnak kivételes képessége van rá, hogy józan kívülállóként, már-már személytelenül valljon léte legmélyebb titkairól - vágyról, fájdalomról, szorongásról, sorsról miközben mi sem áll tőle távolabb, mint az érzelmes, túlburjánzó vallomásos próza. Ő más utat jár, egyszerű köznapi zsargont beszél, szűkszavú tudósításokat fogalmaz, sebtiben felskicceit jegyzetlapokat fűz egybe, könyve mégis a szív bölcsessége és az érzéki életigenlés ritka kincseivel ajándékoz meg.