Kálmán gábor: A világ legvidámabb embere. Tárcanovellák (Pozsony, 2020)
Elrendeződni milyen
nál csak annyit láttak belőlem, hogy hatméteres, ívelt dobással górom a táskámat a röntgenszalagra és üvöltve rohanok át a detektoros kapun, hogy hagyjanak békén, elkések, majd pedig csípőre fogott gatyában, az övemet a nyakamba vetve, kikötött cipővel rohantam át a tranziton, feldúlt ruházatban, kerülgetve a duty free-ben vásároló, kijelzőket bámuló utazókat. A gépen már nem is köszöntöttek szokás szerint, kábé 180 ember nézett rosszalló tekintettel, miközben a nadrágomat balkézzel tartva magamon megtaláltam a helyemet, és a kapitány azzal a hanghordozással mondta be a naakkorindulunkot, hogy érezni lehetett benne a mögöttes tartalmat, miszerint ez a paraszt is megérkezett végre. Szóval, akkor, négy éve, még csak a vonat jöhetett szóba. Este indult egy, Koperbe, a szlovén tengerpartra. Másnap hajnalban érkezett meg. Az alsó fekhelyen feküdtem, bár alhattam volna az emeleti ágyon is, mert egyedül voltam. Egész éjszaka teljes magányban zakatolt a szerelvény, mint József Attilánál az örök éjben kivilágított vonatablakok. És én álltam minden fülkefényben. Se kalauz, se útitárs, teljes béke volt tizenvalahány órán keresztül, nyugodtan dohányoztam, 156