Kálmán gábor: A világ legvidámabb embere. Tárcanovellák (Pozsony, 2020)

Elrendeződni milyen

nál csak annyit láttak belőlem, hogy hatméteres, ívelt dobással górom a táskámat a röntgenszalag­ra és üvöltve rohanok át a detektoros kapun, hogy hagyjanak békén, elkések, majd pedig csípőre fo­gott gatyában, az övemet a nyakamba vetve, kikö­tött cipővel rohantam át a tranziton, feldúlt ruhá­zatban, kerülgetve a duty free-ben vásároló, kijel­zőket bámuló utazókat. A gépen már nem is köszöntöttek szokás sze­rint, kábé 180 ember nézett rosszalló tekintettel, miközben a nadrágomat balkézzel tartva maga­mon megtaláltam a helyemet, és a kapitány azzal a hanghordozással mondta be a naakkorindulun­­kot, hogy érezni lehetett benne a mögöttes tartal­mat, miszerint ez a paraszt is megérkezett végre. Szóval, akkor, négy éve, még csak a vonat jö­hetett szóba. Este indult egy, Koperbe, a szlovén tengerpartra. Másnap hajnalban érkezett meg. Az alsó fekhelyen feküdtem, bár alhattam volna az emeleti ágyon is, mert egyedül voltam. Egész éj­szaka teljes magányban zakatolt a szerelvény, mint József Attilánál az örök éjben kivilágított vonat­ablakok. És én álltam minden fülkefényben. Se kalauz, se útitárs, teljes béke volt tizenva­­lahány órán keresztül, nyugodtan dohányoztam, 156

Next