Kántor Lajos: A korunk kapui. Szubjektív történet I. (Pozsony, 2011)
Főtér, különös tér
FŐTÉR, KÜLÖNÖS TÉR A gyermek Szabó Dezső, a hosszabb távoliét után hazatérő felnőtt Cs. Szabó László ámulata ha nem ismétlődött is bennem, kolozsvári otthonosságom természetes részét képezte a Szent Mihály-templom és a Mátyás-szobor által uralt Főtér; vagyis amikor naponta (akkoriban szombatonként is) ide vezetett utam, a 4-5. számú ház emeletére, semmi „különös” érzés nem környékezett. Ellenkezőleg, itt mondhatni még minden a miénk volt, olyannyira, hogy az ötvenes évek első felében a tér hangszóróiból hallani lehetett Szepesi magával sodró mondatait, az Aranycsapat góljainak dicséretét. Még hosszú évek teltek el addig, hogy az egyik román író-szerkesztő kolléga - ők, a tribunások, tőlünk vagy száz méterrel arrébb, de már a sarkon túl, az Egyetem utcából jártak be munkahelyükre -, szóval ez az Alexandru Cápraru leírta valamelyik lapban a gőgös, arisztokrata házakkal körülvett tér „idegenségét”, egy új, valóban román központ igényét jelentve be. Újabb évek, évtizedek kellettek hozzá, hogy a Főtér harmóniáját előbb az Anyafarkassal, Romulusszal és Rémusszal (újra), majd a Memorandisták harangos emlékművével kezdjék megbontani, a Deák Ferenc utca felől - és csak jóval azután kezdődtek a funari gödrök. (Maradt belőlük máig.) Szóval a „különös” teret nem kint, hanem bent éltem meg, 1958 utolsó hónapjában, hetente egyszer-kétszer, 1959 tavaszától-nyarától pedig már szabályozottabban, ahogy a szerkesztőségi elvárás megkövetelte. Sajátos konglomerátummal szembesült, illetve konglomerátumba került az ifjú szerkesztő, de persze ezt csak fokozatosan fedezte föl. Olvasom Gáli Ernő könyvében, a Számvetésben a névsort, a belső munkatársakét; a felsorolás egyrészt pontatlan, hiányos, másrészt nem állhatom meg, hogy kommentárt ne fűzzek e kiválasztáshoz. Igaz, ezért nem csak Ernő rossz emberismeretét kell okolni, hanem ahogy ez Tóth Sándor emlékezéséből egyértelműen kiolvasható - a tartományi és központi elvtársak éberségét, ők ugyanis idejében és folyamatosan gondoskodtak a „téglákról”. De nem csak erről van szó, hiszen abban az időben minden intézménynek megvoltak a besúgói; egyesek primitívsége, mások dörzsölt vonalassága, cinizmusa jelentett az újdondásznak meglepetést. (A „vegyes” csapat fölött állt a két valóban tekintélyes főnök, Gáli Ernő és Balogh Edgár. Az