Károlyi Csaba: Nincs harmadik híd. Kritikák (Pozsony, 2014)
Követési távolság - melyben a kritikus távolságot tart
Mélypont (Háy János: A mélygarázs) Háy János elbeszélő művészete ezzel a regénnyel mélypontra került. Olyan mélyre, ahol még sohasem volt. Kétféle értelemben is. Olyan mélyre, ahol nem járt még az író egyetlen utazója, hőse sem. És olyan mélyre, ahonnan poétikai értelemben nehéz lesz följönni. Mit följönni! Bárhová mozdulni, oldalra akár, vagy netán lefelé, tovább a mélységbe. Ez a mű nagyszabású kudarc. Nem arról van szó, hogy a szerző elfelejtett volna írni, nem uralná mestersége eszközeit, nem tudná, mit csinál. Nem, ő szándékosan választotta most a viszonylagos eszköztelenséget. Arról van szó, hogy egy következetes pályán végighaladva most elérkezett ide. Ide, a semmibe. „A mélygarázs lehetne az életed szimbóluma, mert a legmélyén vagy az emberi létezésnek” - olvasom, habár valahogy nem tudom ezt teljesen komolyan venni, pedig tán lehetne. Ma hajlamosak vagyunk az emberélet útjának felét akár ötvenig is kitolni, hogy aztán, ha addig nem tette, hirtelen ki-ki kegyetlenül vagy rezignáltan szembenézzen azzal: ki vagyok én a világban. Hát kicsoda? Egy senki. Naná, hősünk is ilyen. De: „Ki mer / csukott szemmel megállani / ama mélyponton, / ott, ahol / mindig akad egy utolsó legyintés, / háztető, / gyönyörű arc, vagy akár / egyetlen kéz, fejbólintás, kézmozdulat?” - olvasom Pilinszky János A mélypont ünnepélye című versében. És József Attilánál meg ezt: „Kit anya szült, az mind csalódik végül / vagy így, vagy úgy, hogy maga próbál csalni. / Ha küzd, hát abba, ha pedig kibékül, / ebbe fog belehalni.” (Kései sirató). S mivel nem tudok lenyugodni, ezt is olvasom: „Megcsaltak, úgy szerettek, / csaltál, s igy nem szerethetsz. / Most hát a töltött fegyvert / szorítsd üres szívedhez...” (Tudod, hogy nincs bocsánat). 336