Károlyi Csaba: Pompás hely. Irodalom, kritikák (Pozsony, 2019)
Követési távolság
KÁROLYI CSABA: POMPÁS HELY ta feldolgozni azt a gyerekkori olvasmányélményét, mikor Kucsera, hogy letérdepeltesse, ráengedte a bivalyerős Csobánovra a tíz mázsát a daruval, Gelléri Andor Endre novellájában, a Kikötő ben. Egy alak, akit annyira megfog Erőss Zsolt és Kiss Péter hegymászók fanatikus története, hogy újrajátssza fejben az egészet. Mintha ő lett volna ott. Az ő személyes dilemmájává válik az, hogy egy szenvedélyes lény a volán mellett vagy a hegyen haljon-e meg. Különben jóságos alak ő, meghallgatja zaklatott embertársa csapongó, befej ezhetetlen történetét is az élet gyönyörű értelmetlenségéről, mintha Kosztolányi Esti Kornél-novellájában járnánk. A lacházai Duna-parton pedig arra emlékezik viszsza, amikor Sanghajban halálfélelme volt, és hirtelen mindentől olyan messze került, mint ide Lacháza. Egy szó mint száz: „már az is kész csoda, hogy élünk” - jut eszébe, nem teljesen alaptalanul. Esténként azon veszi magát észre, hogy gyakran repül a Szaharában, mint hajdan Saint-Exupéry, aki „rögeszmésen örökké csak az igazi életről beszél”. A régi vasárnapi ebédekre gondol, pontosabban arra, hogy azok már rég nincsenek, és azzal, hogy már nincsenek, valami végérvényesen odalett, azzal, hogy „olyan kuglófot már nem csinál senki”, mint az a másik nagymama, azzal, az az igazság, egy jó nagy lépést tettünk a végkifejlet felé. Aztán jön valamilyen Józsi, itt lakik nem messze, „olyan átlagos figura”, aki azt kérdi: ugyan mire jó az igazság, lehet azzal fűteni? Meg lehet azt enni-inni? Épp arra gondolok, hogy ez egy Tar Sándor-szintű írás, mikor visszalapozok a címére: A mi utcánkban. Ravasz elbeszélővel van dolgunk. Úgy csinál, mintha azt se tudná, mit csinál. Pedig dehogynem. Lebukott. Mindent tud. Mindentudó elbeszélő, mondaná a narratológia, de hát ez így most pontatlan volna. Mellesleg kisujjában van a stilisztika. A költészet. Csehov és József Attila. Kosztolányi! Ne már, hogy 228