Kisantal Tamás et al. (szerk.): Thomka-szimpozion. Ünnepi kötet Thomka Beáta köszöntésére (Pozsony, 2009)
A pillanat formái
BÉNYEI TAMÁS Kötés és oldás: narratív önmetaforák a Sherlock Holmes-történetekben Aligha lehetséges egyetlen okra visszavezetni a klasszikus detektívtörténet korai szövegeinek egyik legérdekesebb, ám a kritika által többnyire figyelmen kívül hagyott sajátosságát, vagyis a narratív önmetaforák burjánzó sokaságát. Az viszont tagadhatatlan, hogy Wilkie Collins A Holdgyémánt (The Moonstone) című regénye, Poe A Morgue utcai kettős gyilkosság (The Murders in the Rue Morgue) és Az ellopott levél (Purloined Letter) című elbeszélései, illetve Arthur Conan Doyle történetei (de még Chesterton pár évtizeddel későbbi novellái is) mind bőven szolgálnak efféle önreflexív metaforákkal. A jelenség okai között talán narratológiai természetűek is vannak. A klasszikus krimi elbeszélő szerkezetének legfeltűnőbb vonása a voltaképpeni „eseménytelenség” és az ebből adódó ismétlés-jelleg: mivel az esemény már megtörtént, az elbeszélés anyaga valójában nem más, mint az új cselekményelemeket nem gerjesztő rekonstrukció munkája, noha a krimi mindent elkövet annak érdekében, hogy elrejtse önmaga ürességét: a Sherlock Holmes-történetek eredeti megjelenésekor például legtöbbjük már címében „kalandként” (nem pedig „esetként”) azonosította önmagát, és maguk a történetek is számtalanszor kalandként utalnak az egyes esetekre. A pillanat formái című könyvét bevezető poétikai vázlatában Thomka Beáta az elbeszélő szövegek két alaptípusát különbözteti meg: az egyik a történetelvű, amelyet az időbeliség és az okság törvényei uralnak, s ekként összességében metonimikus természetű; a másik az időelvet és az okságot háttérbe szorító típus, amely többnyire a metaforikusság uralma alatt áll (Thomka 1986: 11-12). A de-69