Koltai Tamás: Miért gyáva a magyar színház (Pozsony, 2010)
A fránya korszellem
közismert: a gülleniek egymilliárdot kaszálnak kollektive és egyénileg (mindegy, hogy miben, nagy pénzben), ha megölik Alfred Ilit, aki egykor fölcsinálta és cserbenhagyta szerelmét, Claire Zachanassiant, sőt hamis tanúkkal és korrumpált bíróval alátámasztva az apaságát is elhárította. Ezáltal nyomorba döntötte és prostitúcióra kényszerítette a fiatal lányt. (Úgy látszik, a prostitúció az a közös motívum, amely szerzőink szemében az ábrázolt valóság mintegy metaforikus esszenciáját képezi.) Claire időközben milliomos lett, és vénasszonyként elérkezettnek látja az időt, hogy bosszúját betetőzze. (A mellékszereplőkön már korábban elégtételt vett, és szolgálatába állította őket.) Ili likvidálásának feltételként szabásával nem az egyéni megtorlás vágya vezérli, hanem a világ működésének bizonyítása. Dürrenmatt darabjának ez a szenvtelen példázatosság a legfőbb - úgyszólván egyetlen - értéke, ezért kár spanyolviaszként föltalálni, hogy az embertant kell hangsúlyozni benne, nem a pénz pusztítását, persze, hogy azt, azért íródott az egész. Ez ma is érvényes. Ma is arról van szó, hogy tessék egy embert beáldozni, egy hullát produkálni - nem vagyunk gyilkosok, elég, ha erkölcsi és politikai hulla -, s holnaptól minden más lesz, jön a konjunktúra, a békesség, a boldogulás. Csak ki kell lépni az utcára, itt van a mi kis Güllenünk. Zsótér Sándor meghívása az angyalföldi nagy színpadra nem volt kockázatmentes, a jegyekhez mellékelt rendezői levélke, amely a néző jóindulatába ajánlja a bizonyos értelemben zenés, tehát a színház profiljába vágónak is értelmezhető előadást, valószínűleg a rizikócsökkentés céljából készült. A bemutató óta játszott előadások - ellenőrzött - tapasztalata szerint a helyi közönség jól fogadja Zsótért, s nem hinném, hogy csupán a szimpátiát kérő levélke miatt. (Bármilyen hihetetlen, tavalyelőtt hasonlót olvastam az előcsarnok oszlopain sok példányban kiragasztva a Parsifal bayreuthi előadásán.) Az üdítően tiszta, világos, okos, áttekinthető és szórakoztató előadás utat talál az „ártatlan” nézőhöz; inkább, mint az elrontott színházi habitüéhez, aki a hamis pszichológiai salaktól megfosztott, igaz gondolaton átszűrt, takarékos színészi játékkal szemben a színpadainkon nem ritka magakellető szenvelgést, állélektani pepecselést, rutinos illusztrációt fogadja el valódinak. A színpadi látvány a legatyásodott Güllent modellálja, a városlakók szegénységük (igaz vagy mímelt) bizonyítékaként Benedek Mari fehérneműiben várják a megváltó szponzort, hogy azután fokozatosan 311