Koltai Tamás: Miért gyáva a magyar színház (Pozsony, 2010)
Szép új világ
A díszlet nem játszik, legföljebb a pult, amely az elején szétválasztja a „tulajdonosokat” a kiszolgáltatottaktól. Az előbbiek - Kosztiljov, Vaszilisza Karpovna, kevésbé hangsúlyosan még Natasa, a húga is, aki a két csoport ütközőpontja - Benedek Mari kék-fekete ing-nadrágját vagy ing-szoknyáját, a rendőrhivatalnokság hatalmi színeit viselik. De a jelképiség Horváth fizikai színházában leginkább a mozgásban jut kifejezésre. A kapcsolatok brutalitása éppúgy, mint a kapcsolatnélküliség koreografált - a karakternek és a helyzetnek megfelelő, hektikus vagy lekerekített - mozdulatsorokban, repetitív társas vagy (inkább) magányos gesztikulációban jelenik meg. A privát vívódás éppúgy, mint a közösségi cselekvés, az ivás, a kártya vagy a melegedés a tűz körül (amikor a láng egy táncosnő feje). A megjelenítés szokatlansága - nem alternatív játszóhelyen vagyunk - érezhetően megviseli mind a közönség, mind a társulat egy részét, ugyanakkor mindkét közegben kimondottan jót tesz a nyitottaknak. Azoknak, akik hajlandók szellemileg kimozdulni, s ami a társulatot illeti: szakmailag is. Ugyanis meg tudják csinálni, amit kérnek tőlük. Mást, mint amit eddig csináltak. Ez az elmozdulás, ha folyamatos (lásd az előzményét, Zsótér meghívását), képes lehet legyőzni az ellenállást. Adott esetben a gond az, hogy Gorkijból nem lehet kiiktatni a pszichologizálást, amire Horváth is rájön, a második részben jobban „visszatér a darabhoz” - és a tábori ágyakkal a menedékhely-szimbólumhoz -, hogy egyáltalán megértsük a történést. Felemás eredménnyel. Mindenki hálás, amikor Bakó Márta nagyszerűen fölolvassa és kommentálja a köztéri padok karfásításáról - a hajléktalanok elűzéséről - szóló önkormányzati rendeletet. Ez a napjainkra való közvetlen vonatkoztatás az előadás legjobb része - egy tragikus-groteszk gyászmenet-koreográfia mellett -, ami azért szimptomatikus. Nagyon jó Méhes László gunyoros-szelíd Luka bohóca, Ullmann Mónika nyuszifüles Annájának szomorú-szép halálba táncolása, Krisztik Csaba Színészének lázadó szavalata - de éppen az ő artistamutatványai jelzik a két, egymásnak terméketlenül ellentmondó kontextusba helyezett előadás paradoxonát. Ha a Színésznek ilyen kiváló a mozgástechnikája, nem olyan nagy baj, hogy elitta az „organizmusát”, amit Gorkij olyan szépen megírt. A Moszkva Petuski cimű Jerofejev-kisregény monologizáló Venyicskájának bezzeg nincs szüksége Luka-féle mesékre „az ígéret földjéről”, 400