Komoróczy Géza: Zsidók a magyar társadalomban II. Írások az együttélésről, a feszültségekről és az értékekről (1790-2012) - Hungaria Judaica 33. (Pozsony, 2015)
XX. zsidó-magyar számvetés
lakáskultúra, a társadalmi mobilitási stratégiák “polgári” változatainak meghonosításában is. Mindez, ismétlem, kutatásra szorul. Pusztán szemléltetés végett gondoljunk csak a Lipótvárosra, a sokat csúfolt és kifigurázott Lipóciára, a művelt zsidó nagypolgárság e paradigmatikus székhelyére, mely a modern magyar művészet egyedülálló felvevő, finanszírozó, lelkesítő, életben tartó közege volt. Mint ismeretes, nélküle nem lett volna sem Nyugat, sem Szép Szó (mert nem lettek volna sem vevőik, sem finanszírozóik), nemigen lett volna Ady sem (mert nem lett volna Léda, nem beszélve az olvasókról, már a Nagyváradi Napló cikkírójának olvasóinál kezdve), nemigen ért volna meg 32 évet sem József Attila (ki “egy zsidó orvostól kapott kabátot”, no meg a Hatvanyaktól a “havi kétszáz”-akat), aligha érvényesült volna Bartók (akit a nyugodt alkotás végett évekig fogadott be villájába Lukács György apja, a bankár), sőt talán még Kodály sem (mert ugyan ki játszotta volna el, ki értelmezte volna, s főképp ki hallgatta volna meg, lelkesedve, műveiket), s hogyan alakult volna a magyar irodalmi művelődés sorsa a Baumgarten-díj, az Athenaeum Kiadó vagy a Kner Nyomda nélkül? Nem állítható, hogy a magyar-zsidó polgári kultúra ezen objektivációi az uralkodó osztályhoz való “hasonulás” termékei lennének. Az asszimiláció tehát nem képzelhető el ugyan a politikai elittel való szövetség s a vele kialakított érdekkapcsolat nélkül, mégsem egyértelműen és kizárólag e felé az elit felé irányult. Hogy miért nem, erre is meg lehet találni a választ. A nemesi eredetű elit vonzereje - mint a nemzeti állam folytonosságának megtestesítője, mely általában nem is volt zsidóellenes (egyes legitimista-arisztokrata frakcióiban kifejezetten filoszemita lévén - lásd Esterházyak!) - igen nagy volt. Mégis, ez az elit nyilvánvalóan még a zsidó nagypolgárság számára sem lehetett integrációs közeg, mereven fenntartott archaikus életrendjével (a néha előforduló vegyes házasságok s a nagybankok igazgatótanácsában mint díszgaj játszotta szerepei ellenére). Igencsak korlátolt konzervativ-modernizációs programja sem felelt meg (feudális-agrárius gazdasági érdekei folytán) a teljes polgári-demokratikus kibontakozás elvének, melyhez a zsidóságot egyértelműen kötötték gazdasági és szimbolikus-politikai érdekei. Ráadásul ennek az elitnek a hagyományos történelmi legitimitáson kívül - melynek presztízse és érvényessége épp e mérsékelt politikai modernizáció, a városiasodás s a feudális kötöttségektől mentes új rétegek megjelenése és politikai szerepkérése folytán (városi proletariátus, független középosztály, szakértelmiség) egyre vesztett fényéből - nemigen volt egyéb legitimációs aduja: nem voltak modern kultúrideáljai, politikai perspektívát nem hozott, gazdasági ereje csökkent (a dzsentri birtokvesztése során), s politikai hatalmának társadalmi bázisa is zsugorodott. Szövetségben maradni evvel az elittel célirányos volt, amíg ez hatalmon maradt, de asszimilációs “hasonulást” vállalni vele már öngyilkos kísérlet lett volna. (Az eldzsentrisedő zsidó agrárburzsoá családokban találni is eseteket a birtok elmulatására, elkártyázására, a tönkremenetelre.) Ebben az összefüggésben kell említeni, hogy a zsidóságnak az uralkodó eliten kívül is voltak asszimilációs partnerei azokban a rétegekben, melyek maguk is aktiv 697