Kornis Mihály: Hol voltam, hol nem voltam (Pozsony, 2011)
11 A tündérmeséből rémálom lett
mivel azt olvastam róla, ő olyan nekünk, mint az új Petőfi Sándor, az pedig én akartam lenni, és főiskolás koromban is úgy hozta a sors, hogy tanuljak tőle, mikor a Színművészeti Főiskola általam szervezett Vitafórumán, amelyre Kosa Ferenccel hívtam meg méla, borongó tisztelettel, arra a kérdésre, ők hisznek-e a szocializmus végső győzelmében, gondolkodás nélkül vágta rá - ő vagy Kosa, arra már nem emlékszem a hit vallásos kategória, csak a papok hisznek, a baloldali értelmiségi cselekszik! (...) És csak 1973-ban hőköltem vissza tőlük, mikor azért kerestem fel őket a Filmgyárban, hogy aláírják azt a piszlicsáré abortusz-ívet. A büfében, Kosával a vállam veregették: csak a nőgyógyászoknak használtok ezzel a papírral, ettől nő a kisburzsujok hátán a zsír. De ha a mi kezünkbe adnátok az ügyet, mi Öcsivel elmennénk az Aczélig, és onnan akár az Országházba... jaj, ne legyetek már olyan tizenkilencedik századiak!” Kezdetben nekem még az a néhány pártközpontbeli ember sem volt ellenszenves, akikkel találkoztam, hanem inkább riasztó, csak másképp, mint a Csoóri-Kósa-kettős: önmagukról rémült embereknek láttam az elvtársakat. Benne találták magukat egy helyzetben, amiről valamelyest már érezték, hogy bukásra van ítélve - ha én még nem ülök börtönben. Elgondolkodtam. Ezek a funkcionáriusok jobban félnek tőlem, mint én tőlük. Vagy csak úgy tesznek? Miért tesznek úgy? Komikus feszültség volt a hatalmi pozíciójuk és a rémületük foka között. Vagy nincs is hatalmi pozíciójuk? Akkor ki a főnök? Pándi András, akinél egyszer előszobáztam, azt mondta, igen jelentős arckifejezéssel: „Idézem az Urat: Sokan vannak a hivatalosak, de kevesen a választottak. Ez az előnye velem szemben önnek, vagyis neked... S rajtad kívül mindenkinek, aki a Központi Bizottság tagja.” Ez őrületes volt. Az „Úr” a Kádárra tett célzásnak hatott, viccnek szánta, de komolyan is gondolhatta. Arra utalt vele, ő nem sokat tehet azért, hogy a Végre élsz megjelenhessen. Agárdi Péter is furcsa, „te, mi ketten barátok is lehetnénk, de be kell látnia, ember”-stílusban beszélt velem. Az ilyen dadaista-szürrealista elszólások hatására írtam a Halleluja fő elvtársa, Jakota színpadon rendszerint elsöprő hatású monológját. 199