Kornis Mihály: Hol voltam, hol nem voltam (Pozsony, 2011)
18 Szerettelek titeket, mit tehetnék még?
a rakpart alatti kövek közt érdekes tányérbombák meg csíkozott kézigránátok úszkálnak a vízben. Idefigyelj, csak belenyúlsz kézzel és tunkolsz, telisdeteli van bombával a part, aztán azt csinálsz velük, ami édes-jólesik, például fel is robbanthatod, vagy hazaviszed, és kassán ketyeg majd az ágy alatt, mint a vekkeróra! Iskola után, fal mellett osonva, összes bűneim teljes tudatában leódalogtam hát egyedül a rakpartra, és ketyegő szívvel, komolyan azt figyeltem, hogy nem követnek-e. Pufajkás nyomozók például, vagy mit tudom én. TE! SÖTÉTBEN BUJKÁLÓ ELLENFORRADALMÁR RESZKESS! Dagi zsidótestem levonszoltam a vízhez vezető lépcsőn - megállt a szél, megállt a szél!, délután három óra volt -, a fenekem alá tettem a tornazsákomat, és néztem a vizet. És lassan megnyugodtam. Így vagyok. Itt vagyok. Az ég olyan, mintha belehánytak volna. Koszos tej, fullasztó, ránk szorított rongy. Összefüggő fenyegetés. A fény nem jön le, nem akar már. Szétfolyó, sűrű nyál! Mostanában ez van, ég a földtől elvágta magát, slussz. Skubizni tilos. Nekem egyébként semmi közöm hozzá. Vagy ki tudja, franc se tudja, jaj! Megmozdul a víz, benyal a kövek közt, vashulladékok belsejében locskol, itt aztán szépen van mindenféle bomba, tényleg, amerre nézek, csupa bomba: kőbomba, vasbomba, tányér alakú szörnyetegek, zöldiszappal telenőtt valamik... Hogy veszem ki? hát hogy veszem ki ? Széttép, mint a szart, nagyon veszélyes ez az egész, meg kell gondolni, ember, mit csinálsz...! Sárga a Duna. Sársárga. Katonasárga. Nagyon csúnya, nem szép. Középen nyugodt, de a szélén sír, olyan, mint egy öregember: tele van; megy, mert megszokta: lassan, előre. Hidegen fortyog, magában beszél: VIRTIGLI TROPACSEK, HOL A KAMÁSLIM, a derekánál surrogva örvénylik a víz, sok a dugulás, naná, mert rejteget, nehezen bírja viselni magát, zsugori, 323