Kornis Mihály: Hol voltam, hol nem voltam (Pozsony, 2011)
7 Magam vagyok a színház
Azt hiszem, ő zenész-író. Az én fogékonyságom a színészet iránt először az óvodában késztetett egész napi, vad táncolásra. Vagy bárhol. Otthon, a közértben, a liftben. Ötször láttuk a nagynénikémmel a Rómeó és Júlia című orosz balettfilmet is. Hol Mercutiónak, hol Rómeónak álmodtam magam. Mercutióé a jobb szerep. Csak hát hamar meghal. Még nem tudtam a nevüket, de tudtam, kicsodák. Jó volt úgy ugrálni. Imádom a balettot. Bár sokkal kevésbé jó nézni, mint csinálni. Ma is a táncosokkal együtt mozgok a széken öntudadanul, ha balettot nézek. Behívatták a szüléimét az óvodába: vagy kiveszik a gyereket, vagy rábírják arra, hogy itt ne ugráljon. Egész nap táncol, megvan bolondulva, nem is akar ülni. Nem voltam hajlandó szabályosan ülni, táncoltam. Akkor a szüleim elcipeltek az Engels téri Nemzeti Képtár, a Nemzeti Szalon ütött-kopott épületébe, amit azóta már rég lebontottak. Ott működött az én időmben a balettiskola kiskorúaknak. De vertek. A spiccnél a vádlimra csaptak erősen. Ezt kikértem magamnak. így aztán vége is lett a táncos karrieremnek. Második elemiben azt a feladatot kaptam, tanuljam meg az Anyám című verset József Attilától. Érdekes volt. Azt vettem észre, hogy a mondat, amit kimondok, ha kívülről tudom, először képként jelenik meg előttem. Onnan tudom, hogy mit kell mondani. Nem a szöveget tudom. Akkor tudom, ha a képet látom. „A bögrét két kezébe fogta, / úgy estefelé egy vasárnap / csöndesen elmosolyodott / s ült egy kicsit a félhomályban.” Ezt láttam. Ezért tudtam megtanulni. Rengeteg belső játékom mintájára úgy csináltam ezt is, mintha egyedül játszanék. Belebambulva. Mikor az órán kikérdeztek, utána nagy csönd lett. Mindenki úgy nézett, szinte megijedtem. (0, én mindentől megijedtem...) Megdicsértek. Nem akartam elhinni. Addig az iskolában nem fordult elő. Hazamentem, lázasan elújságoltam, hogy a tanító néni nagyon megdicsért, lesz valami ünnepség, ott is el kell mondanom. Ettől kezdve esténként gyakoroltunk. Ez húzta ki akkor a mamámat a nagy-nagy rosszkedvéből. Tehetséges vagyok, és abban, amiben ő, hát persze. Este leültek a foteljaikba mind a ketten, odaállítottak maguk elé, Apu volt a pártoló, lelkes, elámult közönség, Anyu rendezett, „tessék, kezdd el, ne harákolj, ne szipákolj. Tedd 100